A rossz idő ellenére meglepően sokan voltak Titike temetésén. Csupa házaspár, kivéve Pubit, na meg a megözvegyült Gyagyát, akinek persze ez csak a beceneve volt, ráadásul olyan becenév, amiről ő maga sem tudott. Itt magyarázattal tartozom, ugyanis Gyagyát a felesége Titike csak azzal nem csalta meg, aki nem akarta, a férje ezekről semmit nem tudott, ezért a háta mögött rajta ragadt a Gyagya név.

A nagy érdeklődést a temetésen feltehetőleg az indokolta, hogy az egykor érintett urak szerettek volna végső búcsút venni az egykori örömforrásuktól, a feleségek pedig talán biztosak akartak lenni abban, hogy Titike végleg eltűnt a színről, és az örök vadászmezőkön próbál „áldozatokra” vadászni.

Így aztán ki-ki a saját hátsó szándékát megőrizve kondoleált Gyagyánál, feltűnést csak Pubi okozott, aki egyedül volt. Gyagya rá is kérdezett:

• Hát Mucust hol hagytad, csak nem beteg? –
• Elváltunk, mert megcsalt. – hangzott el a tömör, de érthető válasz.

Ismét magyarázattal tartozom, mert mint másnak, Mucusnak is voltak hibái, de ellentétben Titikével, Mucus nem volt megközelíthető, alapvetően tisztességes háziasszony és feleség volt. Nyugodtan kiállta volna a próbát bárki feleségével szemben, de Pubi látta, hogy valaki megcsókolta a nejét, ami Pubi szerint válóok volt, amit tett követett. Persze Pubi erkölcsi felfogásába belefért, hogy Titikével rendszeresen pásztorórákat tartottak – ezért is jött el a temetésre – de ő mindezt természetesnek tartotta.

Valahogy így működik a kettős mérce

Mint az emberi társadalmak kialakulása óta, függetlenül a társadalmi berendezkedéstől, mindig is volt protekcionizmus, s feltételezhetően lesz is. Még az irodalomban található olyan főhős, aki a rokonai, barátai, ismerősei mellőzésével, idegenekkel vette volna körül magát. Elvileg ez sem lenne kizárt, de vajon ezt hogyan fogadnák a rokonok és barátok?

Egy vallomással tartozom. Jó 10 évvel ezelőtt kezdtem különböző fórumokon írásokat közzétenni, amelyekben elsősorban olyan gazdasági elemzéseket voltak, amelyek mérlegelése esetleg betartása a felső vezetésnek javára válhatott volna, ezzel szemben az összes jobbító szándékú cikkemmel azt értem el, hogy „izoláltam” magam. E közben mások, önös érdekükre hallgatva, tehetségük és szorgalmuk révén megszedték magukat, s most elérkezettnek tartják az időt, hogy bedöntsék azt a rendszert, ami alatt ide juthattak.

Nekik is írom az alábbiakat:

1990-ben a munkahelyek 30 %-a megszűnt, a lakosság 12 %-a tartósan, teljes munkanélkülivé vált.

Az ipari üzemek egyharmada (4000 üzem) megszűnt, az összes termelőszövetkezet (1300) pár hét alatt az utolsó alátétig köddé vált, ugyanígy történt az állami gazdaságok 75 %-ával.

Mindez ellen nem volt tiltakozás, kormányváltó hangulat, mert 100 milliárd forint értékben osztottak ki kárpótlási jegyet (most ezt a számot is 40-el kellene beszorozni, hogy érzékelhetővé váljon az összeg nagysága). De sajnálatos, ennek kb. 10 %-a került felhasználásra a többit ügyeskedők vásárolták fel.

Az 1,8 billiárd forintra értékelt állami vagyonból 1,7 billiárd került privatizálásra, amiért 1 billiárd forintot kapott hazánk (ezeket a számokat is 40-el kellene beszorozni, ha a 2025-ös árakon akarunk számolni), amely az gazdasági mechanizmus bevezetésétől számított idő alatt felvett nyugati kölcsönök (30 milliárd dollár) megfizetésére-, illetve az ország működtetésére szolgált.

De ha valaki mindennek utánaszámol, rájön, vagy a matekot nem ismeri, vagy kavics került a kerekek közé. S ekkor derül ki, hogy 1990 és 2010 között 242 milliárd forint került ki hazánkból off-shore kezelésbe, amely összegből csak sejteni lehet, mennyi volt a kimenekített vagyon. Mindenesetre ez az összeg annak idején 80 ezer milliárd forint volt, amennyi a 2025-ös gazdasági évünk teljes GDP-je. (A tulajdonosok nevét természetesen nem tudjuk.)

Az off-shore pénzek tulajdonosaival úgy járunk tehát, mint Gyagya a temetésen, ha nem tudjuk ki, mikor és mit csinált (lopott, privatizált stb.) akkor az, nem fogja a hétköznapjainkat frusztrálni.

2010 után az állam szerepe újra erősödött. Stratégiai ágazatokban – főként az energiaszektorban és a bankszektor egy részében – visszavásárlások történtek, összességében több ezer milliárd forint értékben. De mi is történt?

Tartozás, adósság átvállalások:

• 2012-ben – határidő előtt – megadtuk az IMF-nek az 3600 milliárd Ft kölcsönt,
• az önkormányzatok adósságát átvállaltuk: 1300 Mrd Ft,
• a kórházak adósságállományának átvállalása történt meg: 600 Mrd Ft,
• egyéb (MÁV, BKV stb.): 300 Mrd Ft

Összesen: 7200 Mrd Ft

Visszavásárlások:

• Energiaszektor (E.ON, ELMŰ, gáz, olaj) 1870 Mrd Ft,
• Telekom: 500 Mrd Ft,
• Bankok: 400 Mrd Ft,
• MOL, MALÉV: 1100 Mrd Ft

Összesen: 3870 Mrd Ft

Szociális intézkedések:

• CSOK, stb, babaváró. 1500 Mrd Ft/év
• nyugdíj+ 13. havi 5500 Mrd Ft/év
• rezsitámogatás: 3300 Mrd Ft/13 év, évi: 250 Mrd Ft,
• közmunka: 400 Mrd Ft/év

Összesen: 7650 Mrd Ft/év.

Mindezeken kívül több mint 50 alkalmi-, vagy állandó szociális támogatás működik.

A fentieken túl egymillió új munkahely létesült.

Térjünk vissza a temetésre, ott is Pubira, aki rendszeresen Titikével hetyegett, de a feleségének egy állítólagos csókot sem nézett el.

Valahol itt tartunk.

Ítélkezni könnyű, csak azt nehéz eldönteni, hogy pontosan kik mocskosak.

Azok, akik eladták?
Azok, akik megvették?
Azok, akik visszavették?
Vagy azok, akik közben mindezt végignézték és halgattak?

Nem leváltani, hanem javítani kell, mert különben felborul az egész szociális rendszer.

De ha mégis kormányváltást eredményezne a 2026-os országgyűlési választás, aki ezt akarta, a következmények miatt ne háborogjon, de hogyan számol el azokkal, akik a szociális intézkedések kedvezményezettjei voltak, esetleg a szüleivel?

Tiszainoka, 2026. március 31.

Vinczeffy Zsolt

Öt uniós tagállam kormánya „következetesen és szándékosan” aláássa a jogállamiságot – figyelmeztet Európa vezető polgári jogi szervezete, a Civil Liberties Union for Europe (Liberties).

A Guardian összefoglalója szerint a szervezet 22 ország több mint 40 civil szervezetétől származó adatok alapján készült 2026-os jelentésében azt írja, az unióban öt olyan ország van, amelynek a kormánya aktívan gyengíti a jogállamiságot:

Bulgária, Horvátország, Magyarország, Olaszország és Szlovákia.

A hétfőn publikált, 800 oldalas jelentés szerint Szlovákiában a jogállamiság minden területen – az igazságszolgáltatás, a korrupcióellenes küzdelem, a sajtószabadság, valamint a civil társadalom által biztosított ellenőrző és kiegyensúlyozó mechanizmusok terén – visszaesett Robert Fico kormánya alatt. Magyarországról azt írták, „továbbra is külön kategóriát képvisel, és a változás jele nélkül folytatja az egyre regresszívebb törvények és politikák bevezetését”.

A Liberties hat olyan, erős demokratikus hagyományokkal rendelkező országot is azonosított, ahol a jogállamiság bizonyos területeken hanyatlik, „anélkül hogy ez egy átfogó politikai stratégia része lenne”. Ilyen „csúszó ország” a szervezet szerint Belgium, Dánia, Franciaország, Németország és Svédország.

Lengyelországot, Csehországot, Észtországot, Görögországot, Írországot, Litvániát, Hollandiát, Romániát és Spanyolországot egyaránt a „stagnáló országok” kategóriába sorolta a szervezet. Ide azok a nemzetek tartoznak, ahol a jogállamiság helyzete nem javult, de nem is romlott. Lengyelország kapcsán a Liberties megjegyezte, bár Donald Tusk kormánya javított a helyzeten, korlátozott sikere „jól mutatja, milyen kihívást jelentő és törékeny feladat lehet a veszélybe került intézményi függetlenség helyreállítása”.

Egyetlen uniós tagállam kapta meg a „szorgalmas” minősítést: Lettország, ahol a szervezet jelentése szerint „a kormány aktívan javítja a jogállamisági normákat”.

A jelentés arra is kitért, hogy az EU jogállamiság megsértésének kezelésére szolgáló mechanizmusai nagyrészt hatástalanok voltak, mivel a legtöbb tagállam az Európai Bizottság több éve hangoztatott ajánlásai ellenére sem ültette át  konkrét intézkedésekbe az iránymutatásokat.

A jelentés általánosságban is bírálta az uniós intézményeket, amelyek a Liberties szerint 2025-ben nem csupán „tükrözték a tagállamokban tapasztalt problémák nagy részét”, hanem elmulasztották az alapjogok következetes alkalmazását és védelmét is. „Normalizálták a rendkívüli, gyorsított jogalkotási eljárások alkalmazását, visszavonták az alapvető jogok védelmét biztosító legfontosabb intézkedéseket, és összehangolt kampányt indítottak a civil társadalmi szervezetek ellen” – állapította meg Kersty McCourt, a Liberties vezető érdekképviseleti tanácsadója.

AD!!!!

Forrás: Telex külföld

Megjegyzés:

Az Európai Unió Bizottsága folyamatosan újra értelmezi alapokmányában megfogalmazott „értékeket”. A Bizottság politikai és egyben végrehajtói szerepbe lavírozta megát. Ma már egyértelművé vált, hogy az uniót strukturálisan meg akarja változtatni az úgynevezett „Európai Egyesület Államokra”. Ennek egyetlen akadályaként a nemzetállamok polgárai állhatnak ellen. Az EU patrióta pártjaira nehéz küzdelem vár.

Takács András szerkesztő

Robert Fico megfenyegette Brüsszelt, ha az Európai Bizottság nem kényszeríti Ukrajnát a Barátság kőolajvezeték újraindítására, Pozsony megvétózza az Európai Unió következő Oroszország elleni szankciós csomagját, valamint blokkolni fogja Kijev gyorsított uniós csatlakozását is. A szlovák miniszterelnök szerint Volodimir Zelenszkij ellenséges és gazdasági kárt okozó lépést tett Szlovákiával szemben. Ráadásul a vezeték leállása és a közel-keleti konfliktus miatt az olajárak elszálltak Szlovákiában.

Robert Fico szlovák miniszterelnök az orosz olajszállítások leállása miatt súlyos következményekkel fenyegette meg az Európai Uniót. Ha Brüsszel nem lép, Pozsony megvétózza az Oroszország elleni 20. szankciócsomagot, és akadályozza Ukrajna gyorsított EU-csatlakozását is.

A szlovák kormányfő közösségi oldalán közzétett videóüzenetében fejtette

ki álláspontját, miután Ukrajna két hónappal ezelőtt leállította az olajszállításokat a Barátság kőolajvezetéken keresztül. Robert Fico egyértelművé tette: türelme véges.

„Ha az Európai Bizottság Ukrajna érdekeit Szlovákia elé helyezi, felejtse el a 20. szankciós csomag iránti támogatásunkat, és azt is, hogy hajlandóak lennénk-e elősegíteni Ukrajna gyors EU-csatlakozását" – fogalmazott a szlovák miniszterelnök.

„Ellenséges lépéseket” tett Volodimir Zelenszkij

A szlovák kormányfő szerint Kijev nem csupán passzív szereplője a válságnak – hanem aktívan gátolja a megoldást. Bár az ukrán fél azt állítja, hogy a Barátság kőolajvezeték megrongálódott, európai szakértőket nem enged a helyszínre az állapot felmérésére. Robert Fico erre is kitért:

„Tudomásul vesszük az ukrán elnök nyilatkozatait, amelyekben azt mondta, egyáltalán nem érdekli az orosz olaj tranzitjának visszaállítása. Az orosz gáz tranzitjának leállítása után ez Zelenszkij második nyílt, ellenséges és gazdasági kárt okozó lépése Szlovákiával szemben.”

A szlovák miniszterelnök emellett élesen bírálta az Európai Bizottságot, amiért az nem tett semmit annak érdekében, hogy rávegye az ukrán elnököt a helyzet rendezésére.

Elszálltak az üzemanyagárak Szlovákiában is

A leállás közvetlen következményeit már a szlovákok is érzik, Robert Fico szerint az orosz olajszállítás leállása a közel-keleti válsággal kölcsönhatásban az üzemanyagárak meredek emelkedéséhez vezetett Szlovákiában és a közép-európai régióban egyaránt.

„Az Európai Bizottság elvárja tőlünk, hogy eltűrjük, hogy a benzin és a dízel ára két euró fölé kúszik literenként” – mondta a kormányfő, hozzátéve, hogy szerinte Brüsszelnek politikai céljai is vannak a nyomásgyakorlással.

Robert Fico nem titkolta, úgy véli, hogy az Európai Bizottság tudatosan igyekszik meggyengíteni a jelenlegi szlovák kormánykoalíciót, amely több kérdésben is önálló, szuverén álláspontot képvisel „Az Európai Bizottság sokkal elégedettebb lenne, ha a liberális ellenzék által vezetett kormány ülne itt, amely teljesíti Brüsszel minden kívánságát – és talán még háborúba is sodorná Szlovákiát” − fogalmazott a szlovák miniszterelnök, majd leszögezte: a jelenlegi kabinet folytatja eddigi politikáját, és minden körülmények között kiáll Szlovákia nemzeti érdekei mellett.

(Borítókép: Robert Fico 2025. júniusban. Fotó: Pier Marco Tacca / Getty Images)

Korunk egyik egyre élesebben jelentkező kérdése a társadalmon belüli – sokszor már családokat is érintő – megosztottság. Ennek okait keresve érdemes megvizsgálni a nagyvárosi és a vidéki életforma közötti alapvető különbségeket.

A vidéki lakosság életét sokkal inkább a természet közelsége határozza meg. Az ott élők hozzászoknak a természet ritmusához, alkalmazkodnak annak törvényszerűségeihez, és szükség esetén az önellátás különböző formáira is képesek – legyen szó élelmezésről vagy akár a lakhatás biztosításáról. A vidéki közösségekben az egymásrautaltság nem hátrány, hanem erőforrás: a rokoni és baráti kapcsolatok aktívan működnek, a kisebb közösségek szokásrendszere pedig részben önszabályozó, részben mintát ad az egyének számára. Ezek a közösségek teret biztosítanak az eszmecserére, valamint a problémák közös, akár kaláka jellegű megoldására, ami erős biztonságérzetet nyújt.

Ezzel szemben a fő- és nagyvárosok lakói jóval nagyobb népsűrűségben élnek, mégis gyakran hiányoznak azok a működő közösségi szabályok és kapcsolódások, amelyek az együttélést valóban támogathatnák. Erre az életmódra inkább az elidegenedés jellemző. A munkavégzés területén erőteljes specializáció figyelhető meg: az egyének saját szakterületükön magas szintű tudással rendelkeznek, ugyanakkor más területeken gyakran hiányosabb az ismeretanyaguk. A nagyvárosi élet kínálta lehetőségek (például a szórakozás) és nehézségek (például a közlekedés, valamint az általa okozta zaj és levegőszennyezés) egyaránt jelentős időt vonnak el, ami tartós stresszhez vezethet. Ugyanez az idő a vidéken élők számára gyakran a feltöltődést szolgálja.

Kétségtelen, hogy a nagyvárosok szélesebb és modernebb életlehetőségeket kínálnak, ugyanakkor magas szintű, gyakran speciális képzettséget várnak el. Eközben bizonyos, a vidéki élethez kötődő tudások – például a természetismeret – háttérbe szorulnak, sőt, időnként leértékelődnek.

A különbségek egyik legfontosabbika az információhoz való viszonyban is megmutatkozik. A nagyvárosi lakosság jelentős része a közösségi médiából szerzi be az információkat, amelyek gyakran előre értelmezett, „kész” formában jutnak el hozzájuk. A 2004-ben alapított Facebook és az azt követő platformok – mint a YouTube, WhatsApp, Messenger, WeChat, Instagram vagy TikTok – globális szinten 11 milliárdnyi felhasználót érnek el, és elsősorban nem vidéken, vagy a fejletlennek nevezett Afriában.  Ezek az információk tehát elsősorban a nagyvárosi értelmiségi körökben, akik anyagilag is stabilabbak, gyorsan terjednek, és ha több forrásból hasonló tartalom érkezik, a paneleket egymással is egyeztetve, azok megkérdőjelezhetetlen tényként rögzülnek.

Ezzel szemben a vidéki térségekben – különösen az idősebb generációk körében – ezek a platformok kevésbé meghatározók, vagy használatuk kritikusabb. Az ott élők gyakran saját tapasztalataikra és meglévő tudásukra támaszkodva szűrik az információkat, nem fogadva el azokat automatikusan.

Mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy akár családokon belül is feszültségek alakulnak ki, különösen politikai vagy világnézeti kérdésekben. Ilyen helyzetekben sokan (főleg vidékiek és/vagy nyugdíjasok) a konfliktusok elkerülése érdekében inkább kerülik ezeket a témákat, hogy megőrizhető legyen a szeretet és béke.

Ugyanakkor ez az állapot nem feltétlenül állandó. A társadalmi változások, a generációk cserélődése és a technológia további terjedése folyamatosan alakítja ezt a képet. Hogy ez végül közelebb hozza-e egymáshoz az embereket, vagy tovább mélyíti a különbségeket, az a jövő egyik nyitott kérdése, amellyel előrelátón foglalkozott Madách Imre is a 12. színben - a Falanszterben.

Tiszainoka, 2026.03.28.

Vinczeffy Zsolt

 Ha igaz, hogy a leállított olaj a MOL tulajdona, azaz hazánké, akkor érdemes átnézni az

alábbi számítást.

40 millió USD + 35 millió EURO + 9 kg arany = 83-85 millió USD

1 hordó (159 liter) nyersolaj 65 USD

85 millió millió USD : 65 USD/hordóval számolva = 1,3 millió hordó = 200 millió liter nyersolaj

Ennek kb 75 %-a benzin és gázolaj, a többi kerozin és bitumen. Azaz 150 millió liter benzin és gázolaj. 

Hazánk benzin + dízel fogyasztása évi 3,9 milliárd liter

3,9 milliárd = 3900 millió : 365 nap = 10,7 millió liter/nap

150 millió liter benzin és gázolaj : 10,7 millió liter/nap  = 14 nap

Ez vagy:

-   az ország 14 napos olajszükséglete,

-   vagy minden személygépkocsira 33 liter ingyen üzemanyag jutna,

-   vagy egy évig a jelenlegi üzemanyag árakat tudjuk tartani, még (átlagosan) 43 Ft-nak           

    megfelelő világpiaci áremelkedés esetén is.

Nem tudom ez jogilag lehetséges-e, de szövegnek, fenyegetésnek, akár csupán érzékelhető hasonlatnak jó. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy amennyiben kompenzáció ürügyén  2 hetes jóvátételnek fogjuk fel a szállítmány lefoglalását, már csak másfél hónapi nyersolaj 

szállításával adósak az ukránok.

Tiszainoka, 2026-03.20.

Vinczeffy Zsolt

Kedvenc műsorommá vált az MMA (kevert harcművészet). A küzdő felek kézfogással – pontosabban pacsival – üdvözlik egymást, majd jön a harc: mindent bele. Szembenyúlás vagy övön aluli ütés esetén öt perc regenerálódási idő jár, amit többnyire ki sem használnak. A küzdelem végén aztán a törött orrú, bedagadt szemű, véres arcú ellenfelek megölelik egymást, felemelik a másik kezét, néha még egy puszi is elcsattan – és kölcsönösen gratulálnak egymásnak.

A polgári életben mindez elképzelhetetlen.

Ebben az országban – ahol sokak szerint mindent ellopnak, még a kórházi vécépapírt is; ahol oligarchák vannak, és ahol gyakran oldaltól függetlenül elhallgattatják a másként gondolkodókat, ahol sokan elnyomást, kiszolgáltatottságot és működési zavarokat látnak – nem csoda, hogy sokan úgy érzik: szinte mindenben lemaradásban vagyunk, kivéve a korrupciót.

És ott a kerítés is – arra bezzeg jutott pénz.

De azért igénybe vesszük a támogatásokat: gyes, gyed. Betegen visszük be a gyereket a bölcsődébe, majd az óvodába, később az iskolába, bízva abban, hogy nem éri őket bántódás, abúzus. Közben minden pályázati lehetőséget kihasználunk: napelem, hőszigetelés, kedvezményes lakásvásárlási hitel. Sokan – akár már idősebb korban is – próbálkoznak családalapítással, és felveszik a babaváró hitelt. Közben persze ott motoszkál a gyanú: a pályázatok mögött is kormány-közeli üzleti érdekek húzódnak meg.

Egy ilyen országban – mondják sokan – nem érdemes élni. A rezsitámogatás félrevezető, az üzemanyag drága, mégis minden második emberre jut autó, és a lakosság 85 %-ának saját lakása van. A nemzeti ünnepeken pedig alig lehet helyet találni a wellness-szállodákban vagy éttermekben.

A 25 év alattiak adómentessége sokak szerint csak átmeneti könnyítés: utána jön a valóság. A többgyermekes anyák adókedvezménye is megosztó. Miért mehetnek a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba, a férfiak miért nem? Hol van itt az egyenlőség? A személyi jövedelemadó alacsony, de az áfa magas – és a nettó minimálbér még mindig nem éri az egymillió forintot.

És az oktatás? Sokan tragikusnak látják, hogy nem lehet 150 pont alatt állami ösztöndíjjal bejutni még a büfészakokra sem, mások szerint a kínálat és a munkaerőpiac kapcsolata erősen kérdéses.

Az idősek helyzete is vita tárgya. Egyesek szerint túl nagy szerepet játszanak a politikai rendszer stabilizálásában, mások szerint megérdemlik a támogatást. Van, aki úgy látja, hogy túl sok juttatást kapnak, mások szerint épp ellenkezőleg.

De térjünk vissza a lényeghez.

Az ország megosztott. Mindkét oldalon vannak értelmes emberek, hangadók, lelkes követők, prédára lesők és passzív szemlélők. A cél azonban ugyanaz: a hatalom. Az egyik oldal megtartani akarja, a másik megszerezni.

Mindenki győzni akar, ezért minden érvet bevet. Az egyik oldal híveit azzal vádolják, hogy csak a közmédia narratíváját ismerik, ezért félre vannak vezetve. A másik oldal követőiről azt mondják, hogy online forrásokból, influenszerektől tájékozódnak, és visszhangkamrában élnek. Ki így, ki úgy vezeti meg a híveit. Így nő a szakadék.

Mindenki azokat a tényeket hangsúlyozza, amelyek az álláspontját erősítik, a többit figyelmen kívül hagyja. Az egyik oldal a szociális intézkedéseket emeli ki, a hibákat figyelmen kívül hagyja. A másik a hibákat nagyítja fel, az eredményekről érvelései során jó esetben említést sem tesz, rosszabb esetben pénzszórásnak tartja, például a 13 havi nyugdíjat.

A táborokon belül élénk a párbeszéd – egymással azonban alig beszélnek. Hiányzik a vitakultúra. Az egyik oldal nem fogadja el a másik jogos érveit, a másik pedig szlogeneket ismétel.

Akik egyik oldalhoz sem tartoznak, de a tényekből-, meg a történelemből pártatlanul próbálnak következtetni, gyakran hallgatnak. A párbeszéd sokszor lehetetlenné válik, mert aki nem ért egyet teljes mértékben a szembeálló felek állításaival, azt is könnyen megbélyegzik.

Ilyenkor jó esetben megtévesztetteknek, de gyakran üldözendő ellenségeknek számítanak, minkét oldalról. Talán mindez enyhülne, ha lennének közös, nem politikai témák – amelyek képesek lennének kiszorítani a közbeszédet uraló politikát, ami a jelenlegi megosztottságot indukálja.

Hazánkban van szólásszabadság – mégsem mindig élünk vele. Sokunknak vannak ismerősei, barátai, rokonai mindkét oldalon. Nem mindenki vállalja, hogy emiatt konfliktusba kerüljön velük.

Ezért inkább idézem Carl Jung gondolatát:

„Gondolkodni nehéz, ezért a legtöbb ember inkább ítélkezik.”

Tiszainoka, 2026.03.20.

Vinczeffy Zsolt

Legalább az idő jó volt.

Kilenc évvel ezelőtt írtam egy cikket arról, ki fogja legyőzni a Fideszt. Akkor azt vizionáltam, hogy ha a nem lesz a párton belül megújulás, akkor önmaga idézi elő a bukását. A szándékom jobbító és figyelmeztető volt; az eredmény: nemkívánatos személlyé váltam. Már akkor is alkalmatlannak tartottam az ellenzéket arra, hogy érdemi eredményt érjen el – és ez a véleményem azóta sem változott.

Ma két tömb áll egymással szemben. Az egyik mögött vitathatatlan eredmények sorakoznak, és sok megoldandó feladat. Ugyanakkor makacs maradiság is jellemzi: múlt századi kampányfogások alkalmazásával. A sokszor tanácstalan, rutintalan vezetők hiányosságait, és egy kivételes képességű vezető igyekszik pótolni.

A másik oldalon egy „összesöpört” tábor áll, amelyhez csatlakoztak azok is, akiket – képességeik ellenére – mellőztek, és akik megelégelték a kormánypártok egyre nyíltabb, már-már provokatív protekcionizmusát. Köréjük sodródtak a régi nómenklatúra megfáradt, ám annál szomjasabb „szakértői”. Ez az oldal modern kampánytechnikákkal terelte egybe a tömeget. A kormány elleni zsigeri indulat és a hatalomvágy olyan szorossá kovácsolta az együttműködőket, hogy háttérbe szorult minden más tényező is, az sem érdekelte őket, hogy egy sokszor következetlen, önmagát újra és újra átértelmező, erősen nárcisztikus vezéralak mögé sorakoznak fel.

Az ünnepi gyűlésekre toborzott százezrek közül a Kossuth téren összegyűltek egy jól ismert, „biztos” (tizenkettőből – egy tucat) beszédet hallhattak – a kérdés inkább az volt, lehet-e még fokozni a tempót. A válasz: nagyjából, hiszen jelen korunk anomáliái segítségére voltak, csak utalni kellett a várható következményekre. A díszlethez a napsütés is hozzátette a magáét.

A Hősök terén már a program csúszása is önmagában beszédes volt, de a kulturális műsor kétségtelenül professzionálisra sikerült. A vezér 25 percben szinte briliáns-, a klasszikus nagy szónoklatokat idéző beszédet mondott, amely képes lehetett rabul ejteni a bizonytalan szavazók tízezreit. Ám ezt egy újabb félóra követte, amelyben a csapongó, oda nem illő gondolatok lerombolták az addigi hatást. A billegők visszabillegtek, sőt még az elkötelezettekben is kétségek támadtak: miként válhat valaki percek alatt emelkedett szónokból karikatúraszerű figurává? Ugyanakkor az ott maradókat sikerült fanatizálni – ismerős mintázat a 20. század sötétebb korszakaiból. Megtudhattuk azt is, kit és miért kell gyűlölni – függetlenül a tényektől. Mintha egy régi, idegen szöveg magyarra fordítását hallottuk volna. Inkább emlékeztetett egy szatirikus történetre, mint egy országot egyesíteni képes vízióra.

Gyűlölet és fenyegetés.
Az egyik oldalról kifelé irányul, a másikról befelé.

Ha már szóba került Ukrajna és a pénz: érdemes felidézni, hogy Szerhij Rebrov, a Ferencváros korábbi edzője éves szinten nagyjából 200–650 millió forint közötti alapfizetést kapott, és amikor 2020-ban a csapatot a Bajnokok Ligája csoportkörébe juttatta, mintegy 3 millió eurós – akkori árfolyamon körülbelül 1,2 milliárd forintos – prémiumban részesült.

A „zebrák” történetét már ismerjük, de talán még érdekesebb kérdés az az 55 ezermilliárd forintnyi offshore vagyon, amelyet a 2010 előtti években vittek ki az országból – a jelenlegi GDP 80 %-át kitevő összeg. Vajon kik és hogyan jutottak hozzá a „spontán” privatizáció során keletkezett vagyonhoz? Ennek megválaszolását sem a kormánypártok, sem az ellenzék nem tűzte ki célul.

Megállapíthatjuk, hogy a Kossuth téren lévők Orbánért és az eddigi tervei folytatásáért álltak ki, a Hősök terén összegyűltek fele szintén Orbán és a kormány miatt ment ki, de ellene. A mozgósító erő tehát Orbán volt, egybefogta híveit éppúgy, mint akik vesztét akarják. Csak az a kérdés ki veszít még?

Nem baj. Higgyünk, akinek akarunk.
És ha úgy alakul, gyűlöljük egymást – akár a saját családunkon belül is - ez a legnagyobb veszteség.

Tiszainoka, 2026. március 17.

Vinczeffy Zsolt

Levédia krónikása Hírek Publicisztika Videó  

 Beregszász határában a náci azovosok. (TA)

Egy hölgy egyszer, a közelmúltban azt bírta mondani: Putyin már rég abbahagyhatta volna a támadást, így is felfoghatjuk, nem??? 

Hát, NEM! 

A helyzet az, hogy kegyednek fogalma sincs a valóságról. Ami nem is csoda, hiszen Brüsszelből megmondták: „Az orosz propaganda kockázati tényező a NATO, az Európai Unió tagállamai NEMZETBIZTONSÁGÁNAK szempontjából ” 

Vagyis: AZ IGAZSÁG – AZ NEM MÁS, MINT DESTRUKTÍV, ELLENSÉGES PROPAGANDA. 

Destruktív? Az! Mert az igazság ismerete rombolja a hazugságot. Én ezt 2013 november vége, a kijevi Majdan kezdetei óta tudom. 

Azóta, hogy azokban a napokban – kíváncsiságból – orosz portálokon kalandoztam. Mely portálok a Kijev főterén („Függetlenség tere, „Majdan Nezalzsnyisztyi”) elkezdődött tömegtüntetés sorozatokról tudósítottak. Mely tüntetéseken elszabadult a pokol. Egy idő után a tüntetők a rendfenntartókra kezdtek támadni. Egyre erőszakosabban. A rendőröket kirángatták a sorfalból, félholtra, vagy egészen holtra ütötték-verték, rugdosták, Molotov-koktélokkal dobálták, petárdákkal lőtték őket. Egyes esetekben a főtérre vonszolták őket, és az őrjöngő tömeg szeme láttára művelték ugyanezt. Az egyik rendőrnek kiszúrták a szemeit. A szakszervezeteknek a téren álló székházában valóságos műhelyt rendeztek be, ahol gyújtófolyadékokat, robbanóanyagokat állítottak elő. (Ennek során a székházban tűz is támadt, még jó ideig lehetett látni a tűz nyomait a megperzselődött épületen.) 

A Viktor Janukovics elnök távozását követelő tüntetőknek hamarosan katonai és belbiztonsági irányító központjuk lett. Ennek parancsnoka az az Andrej Parubij lett, aki két és fél hónappal eme események után Ogyesszában személyesen irányította a szélsőséges huligánok rohama elől az ottani szakszervezeti székházba menekült békés tüntetőkkel való borzalmas leszámolást. (Andrej Parubijból utóbb az ukrán parlament elnöke lett.) 

A tüntetők az elfoglalt középületek (a szakszervezeti székház, a kijevi városi tanács) pincéiben börtönöket, kínzókamrákat rendeztek be. Oda hurcolták be járőreik az utcákról az elfogott rendőröket, gyanúsnak talált személyeket. Fennmaradt egy hangfelvétel, amin az hallatszik, hogy egy elfogott rendőrt vallatnak, kínoznak: árulná el, hogy merre van az alakulata. A rendőrnek – mint utóbb kiderült – a körmeit tépkedték. 

 Ezt láttam tehát, egész nap, az orosz hírcsatornákon. A magyarországi esti tévéhíradókból viszont arról értesülhettem, hogy „Janukovics rendőrsége A BÉKÉS TÜNTETŐKET támadja.) 

Ennyire voltak tehát hitelesek, a hazai – de főleg a világsajtó – tudósításai az Ukrajnában és róla levált részekben (Krím, Donbassz) zajló eseményekről. Ezzel az égbekiáltó hazudozással, rágalmakkal szemben lesz „orosz propaganda” az igazságból.

Ezért nem volt szabad tudnunk arról, hogy az ukrajnai oroszokat nem csak hogy megfosztották legelemibb emberi jogaiktól, de őket fizikai létükben való fenyegetések, központilag szervezett támadások érték, fizikai leszámolások kezdődtek ellenük.Ezért nem volt szabad tudnunk arról, hogy a puccsista – tehát törvénytelen –rezsim KATONAI BÜNTETŐ EXPEDÍCIÓT INDÍTOTT A FORRONGÓ DONBASSZ, és annak civil, tehát védtelen lakossága ELLEN. Valóságos hadműveletek indultak 2014. május 2-től.

Ez olyan, mintha Bukarestben – amerikai támogatással – egy szélsőségesen nacionalista kormány kerülne hatalomra. Amely hadsereggel rontana rá Székelyföldre, hogy katonai erővel fojtsa vérbe Székelyföld autonómia mozgalmát. A hadsereg – soraiban vasgárdistákkal és Maniu-gárdistákkal – hadműveleteket folytatna a békés lakosság ellen, bombázná, tüzérséggel, rakétákkal lőné településeit. Amerre járna, terrorizálná a lakosságot, fosztogatna, rabolna, gyilkolna; embereket rabolna el, hurcolna titkos börtönökbe, ahol koncepciós perekre készülve, szadista kínzásokkal akarnának „beismeréseket” kicsikarni az áldozatokból. 

Mert ez folyt a Donbasszban 2014. május 2. és 2022. február 24. között. Meg még azután is, mindenütt, ahol az ukrán hadsereg még állásaiban maradhatott – illetve bárhol, ahová visszatérhetett. Mindezen idő alatt mindvégig folyt a hazudozás. E sorok írója – hogy önmagát is ellenőrizze – 2018 áprilisában, saját kockázatára és pénzén, Donyeckbe látogatott, ahol két hetet töltött. A látottak-hallottak azt erősítették meg, hogy az oroszok, a Donbasszról az igazat mondják.  

A háború kezdetéig még közel négy év volt hátra, de Donyeckben én akkor már háborús romokat, tüzérségi tűzben megrongálódott lakóházakat láttam. Jártam egy lakótelepen, amelyre két nappal korábban, hajnali ötkor, amikor az emberek még aludtak, az ukránok 120 mm kaliberű gránátokat lőttek ki.  

Még egyszer emlékeztetek: 2018 áprilisában. 

NOS – KI KEZDTE hát A HÁBORÚT? KI KIRE TÁMADT?

2014. május 26-án bombázta először az ukrán légierő Donyecket. Sokan innen számítják a háborút. Álljon itt egy angol alámondásos rövid dokumentumfilm. Amelyben donyecki lakosok beszélnek arról: hogy’ élték meg azt a napot, amikor annak az országnak az új kormánya, amelynek ők mindig is lojális, törvénytisztelő állampolgárai voltak, hadsereget küldött rájuk. Amely helikopterekről rakétákkal, géppuskával lőtte a mit sem sejtő békés embereket.

2026.02.03.   

Forrás: https://internetfigyelo.com/ki-kezdte-a-haborut-videoval-donbassz-terror/

 Volt egyszer egy faluszéle, amely nem szerepelt térképen, de nem is hiányzott onnét senkinek, mert a falunak nem a fekvése volt nevezetes, hanem a lakói szívós természete. Olyan emberek laktak ott, akik még a földből is ki tudták facsarni a jókedvet, ha mással nem is, hát azzal, hogy bosszankodtak rajta.

Ebben a faluban élt egy ember, nevezzük egyszerűen csak Gazdának, mert az volt ő minden papírja szerint, noha a papírok idővel mást gondoltak róla, mint ő sajátmagáról.

Volt neki egy kertje.

Nem nagy az, de nem is kicsi – vagy legalábbis valaha nem volt kicsi. A kert rendes magyar módra nem másból állt, mint fűből, gyümölcsfákból, termő bokorból, és abból a titokzatos valamiből, amit az ember csak úgy mond: „ez az én földem”. Ott állt a háza is, ágaskodva, hátha ellát a Tiszáig, ha azt nem is, de már sokat látott és hallott, de túl udvarias ahhoz, hogy bárkit megzavarjon a panaszaival.

A Gazda dolgozott is becsülettel: metszegetett, kaszált, gyomlált, és néha megállt, ránézett a fáira, és úgy gondolta, lám, megérte.

Egy napon aztán megérkezett a Hivatal.

Nem személyesen persze – a Hivatal sohasem érkezik személyesen. Először levélben jön, bélyeggel, címmel, pecséttel, melynek súlya nagyobb, mint maga a papír, amelyen nyugszik. (Újabban pedig interneten.) Az üzenetben az állt, hogy a Gazda kertje akkora, amekkora, de éppen egy kicsikével kisebb, mint amekkorának eddig gondolta. Nyugodjon meg, mondta a papír, ez csak műholdas tudomány. Ha a kert kisebb lett, hát kisebb lett, ez faktum. A Gazda megnyugodott. A tudománnyal ő nem vitatkozott — az időjárással sem tette, pedig az  többször számolta át a termést, mint a Hivatal.

Második levélben újabb „tudomány” érkezett. A kert ismét megzsugorodott, mint a gyapjú pulóver, amelyet forró vízben mostak ki. A Gazda vakarta a fejét, és arra gondolt, talán a fák nőttek túl magasra, s a kert, szégyenében, összehúzta magát.

A harmadik esetben már nem levelek jöttek, hanem emberek. Az egyik mérte, a másik jegyezte, a harmadik nézte. A kert pedig állta mindezt, mint tisztességes magyar kert, nem szólt, nem reklamált, fát nem csapkodott, legfeljebb egy almát ejtett le bosszúból az ellenőr csizmájára.

– Ennyi az, ekkora és kész. – mondták.
És kevesebb lett, mint amennyi tegnap volt.

A Gazda fellebbezett. A fellebbezés szép szó, olyan, mint mikor az ember felnéz az égre és azt mondja: „Uram, intézd el, ha ráérsz.” A miniszteri válasz egyharmad évre rá megérkezett: a jog, mint egy nagy kóró, egyenesen nő, és nem hajlik vissza senki ember kedvéért. A miniszter maga mondta ki, hogy a kert akkora, amekkorának lenni méltóztatik, és ha az átlag nagy lenne, hát legyen csak az alja, mert az mégis kisebb, mint amiért még fizetni szoktak.  Az alja méret szerényebb is, és a szerénység pedig nagy erény manapság az országunkban.

A Gazda ekkor elengedte az egészet. Gondolta: „ha már a kert összezsugorodik, én legalább maradjak nagyobb lélekben”, nem fellebbezek sehová, hadd maradjon meg a békém. De a történet ezzel nem ért itt véget, mert a Hivatal szereti a jó helyeket: ha egyszer megtalálta a kaput, illik be-betérni.

Jött a permetezési ellenőrzés. Három ember, két autó, sok tekintély.

–    Mutassa a jegyzőkönyvet! – parancsolták.
–    Nincs. Öko vagyok – mondta a Gazda.

Az ellenőrök összenéztek. Az ökot nem tanították nekik külön tantárgyban, így egy pillanatra tanácstalanok lettek, ami ritka állapot náluk. Még ritkább, amikor kiderül: a Gazda apja egyszer tanította az egyik ellenőrt a nagy oskolában. Ettől megpuhult a világ, és a jegyzőkönyv is barátságosabb betűket kapott. Szinte vidámmá vált a búcsú.

Aztán jött a víz. De nem fentről a föld szomját oltó, hanem emberek formájában.
– Mennyi vizet fogyaszt öntözésre? – kérdezték.
– Semennyit – mondta a Gazda.

Az ellenőrök belenéztek a számlákba, a számlák visszanéztek rájuk, és szomorúan nyugtázták, hogy a kert nemcsak összemegy, de víz nélkül is tud élni. Erre nincs rubrika, így dolguk végezetlenül elmentek.

De a kert látogatóinak ezzel nem ért véget, hiszen a kertet lehet trágyázni is. Erről viszont szintén naplót kellett volna vezetni. Megérkeztek tehát a trágyázási felmérők.

– Hol a trágyázási napló? – szegezték a Gazdának a kérdést.
– Az biz’a nincs. – mondta a Gazda. – Csak a természet dolgozott, néha én könnyítettem magamon – de ezt már az öntözési szakemberek is feljegyezték –, a többit pedig a kutyával kellene egyeztetni.
A jegyzőkönyv ásított egyet, a toll egy pillanatra megállt a levegőben, aztán az is beletörődött a sorsába.

A Hivatal lassan elfáradt. Véget ért a hatóságosdi. A Gazda pedig lakatot tett a kapura – nem haragból, hanem amolyan szelíd magyar elővigyázatosságból. Itt csak jó emberek vannak, de a gyüttment kíváncsiskodóktól meg akarta védeni a kertjét, amely ugyan eredeti valójában megmaradt, csak a hivatalos papírokon ment össze.  Mert a papírok világa az irodákban húzódszkodik, ahol számukra szűk a hely, a valóság pedig kinn, a ház körül van, ahol reggelenként a harmat is csillog a fűszálakon, mit sem tudva a kertről készített brosúrákról. A falu lakói sokáig mesélték ezt, hol nevetve, hol csóválva a fejüket. A történet tanulságát mindenki tudta, de senki sem akarta kimondani, mert a kimondott szó néha nagyobb bajt csinál, mint a kimondatlan igazság.

A Gazda pedig egyszer megállt a kapuban, körülnézett, és csak ennyit mondott magában:

– Ha így megy tovább, egyszer eltűnök én is a térképről. De addig is, míg itt vagyok, ez az én kertem, s akkora, amekkora.

És a kert, mintha meghallotta volna, egy hangyányit tágult. Csak annyira, amennyire a szív is tágul, ha nem papírral mérik, hanem emberséggel.

Tiszainoka, tanya: 2026. január 9.

Zsolt gazda

Egy európai parlamenti képviselő úgy fogalmazott, hogy Napóleon és Hitler után most az EU tesz kísérletet Oroszország legyőzésére, megszállására és kifosztására, s az „eredmény” várhatóan ugyanaz lesz. Az analógia elsőre kissé szürreális, de ma a szűrreál az egyetlen reál, így érdemes elmerengeni azon, hogy vajon milyen tektonikus történelmi erők kötik össze az EU-t Napóleonnal és Hitlerrel.

Bár eltérő történelmi körülmények között, de a „nem létező” világerő Napóleont és Hitlert is azért találta ki és építette fel, hogy neki vezesse Oroszországnak, mert ez a világerő „csinálja” ugyan a pénzt, de a „reális anyag”, vagyis a Nyugat, mint technocivilizáció számára nélkülözhetetlen energia és nyersanyag az mégiscsak Oroszországban van. Amely Oroszországot a brit geopolitikusok nem véletlenül neveztek Heartland-nek vagyis szabad fordításban „Világszívnek”. Ám végül Napóleon is Hitler is „célszerszámból” irányíthatatlan eszközzé vált így likvidálni kellett őket. Érdekes kérdés, hogy vajon az EU-val is így lesz-e majd?

Akkor tehát tekintsük át röviden milyen „üzemmódban” is „csinálja” a történelmet eza „nem létező erő”, mit és miként cselekedett „műveleti” parancsnoksága a fent említett három delikvens esetében. Fontos megjegyezni, hogy a két európai nemzetről, Napóleon esetében a franciáról, Hitler esetében a németről van szó, és mivel a harmadik történelmi szereplőt az EU-t a német-francia tengely mozgatja, így nem is olyan szürreális hármójuk egységes szemléletbe foglalása. Napóleon szerepének a megértéséhez fontos elem, hogy a máig is párás szemekkel ünnepelt tömeggyilkosság-sorozat, amit „nagy francia forradalomként” illik ünnepelni a szakrális hatalom látványos lerombolásának utolsó állomása volt. Ezt az 1793 januárjában kivégzett francia király XVI. Lajos meglepő pontossággal fogalmazza meg, amikor azt írja naplója utolsó bejegyzésében, hogy kivégzésemmel Istent végleg kiparancsolják a politikából.

Ezt a politológia ma úgy határozza meg, hogy a szakrális legitimitást a „népfelségre” való hivatkozás váltja fel. És mivel a „nép” nem más, mint az állat alatti létbe kényszerített tehetetlen tömeg, a kényszeresen önmagát és másokat pusztító csőcselék, amivé a „forradalom” öt éve során tették, így iszonyatos véráldozattal ugyan, de sikerült a globális pénzhatalmi rendszernek, a népre hivatkozó, de valójában a népet engedelmes véres péppé daráló diktatúráját Franciaországban is véghezvinni. Napóleon már a végjáték „rendet csináló erős embere”, aki, mint korlátlan katonai diktátor e „nem létező” világerő célszerszámaként üzemelt. Bukását végül az okozza, hogy valóban elhiszi, hogy ő önálló szereplő, és ezért a globális pénzhatalmi rendszer „leveszi” a nagy sakktábláról. Ehhez a legcélszerűbb eszköznek az bizonyul, hogy neki vezetik Oroszországnak. Ugyan még csak a XIX. század elején járunk, de a globális hatalmi rendszer stratégái már pontosan látják, hogy a nyugatias modernitásban a hatalomgyakorlás rohamos gyorsasággal a technológiára kezd épülni, és ehhez végtelen energia és nyersanyag kell, ez pedig csak Oroszország megszállásával és folyamatos kifosztásával érhető el.

A forgatókönyv Németország esetében is hasonló. A második német birodalom (1871-1920) uralmi struktúrái úgy vélik, hogy civilizációs teljesítményük alapján a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák és britek után ők lesznek a hatodik világbirodalom, de mivel a „birodalomkiválasztó főhatalom” már eldöntötte, hogy a hatodik birodalom az USA lesz, így kénytelenek a második német birodalmat a később „első világháború” fantázianevű projektjük során felszámolni. Sőt provokatív céllal olyan megalázó és brutális módon fosztják ki, hogy ezzel itt is előhívják a „rendcsináló erős embert” Adolf Hitler személyében, és az így kiprovokált harmadik birodalommal újra felépül a francia után német változatban a történelmi célszerszám”, amit aztán menetrendszerűen itt is nekivezetnek Oroszországnak, hogy a Nyugat számára kifosztható állapotba hozza, és abban is tartsa azt. Ám a célszerszám itt is elszabadul és burleszkbe illő módon az akkor Szovjetunió fedőnéven üzemeltetett Oroszországot használják a német célszerszám leverésére is. Ami azért jó a brit és amerikai „angolszász” birodalom számára, mert ők akkor érzik magukat biztonságban, ha Európa meghatározó birodalmai, franciák, németek, oroszok lehetőleg állandó háborúban állnak egymással.

Mivel ez a „nem létező” erő „csinálja” a pénzt, így mindig korlátlan erőforrás tömeggel tudja elindítani ezeket a háborúkat. Ők finanszírozzák a „célszerszám” felépítését, és aztán a háborút, hisz végül is ez a fedezet nélküli pénz a háborúban véráldozatot hozó nép kezében olvad hiperinflációként semmivé, így ez a megoldás „dupla plusz jó”, ahogy Orwell 1984 című dísztópiájának hősei fogalmaznának. És mivel a „nem létező” erő energia-takarékosan működik, vagyis egy már kétszer is bevált eljárásmódot feleslegesen nem fog megváltoztatni, így most ebben a szürreális harmadik világháborúban is ugyanazt a mintázatot követi. Először szétveri Európába „öltözött” negyedik német birodalom, valamint az orosz és kínai birodalom eurázsiai együttműködési rendszerét az általa kiprovokált ukrán-orosz konfliktusnak álcázott birodalmi proxy háborúval. Majd „kettéválik” és egyik ága tesz egy javaslatot egy amerikai, orosz, kínai „háromtest” birodalomra. A másik destruktív ága viszont most Napóleon és Hitler után az EU-t célszerszámként nekivezeti Oroszországnak, hogy kifossza azt. A történelem ismétli önmagát.

MH

2026.01.04.