Négy napi ózdi tartózkodás nagyon kevés ahhoz, hogy az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) helyzetét megérthessük, de arra elég, hogy az üzem dolgozóinak kétségeit és félelmét magunkénak érezzük.

Bűnösen felelőtlen az a gazdasági kormányzat, mely ilyen kétségbeejtő helyzetbe hoz egy tízezer fős nagyvállalatot, és ezen keresztül majd negyvenezer embert.

A kampányszerűen fennen hangoztatott szerkezetváltás embertelenségig leegyszerűsített megoldást kívánja a városra kényszeríteni. A józan paraszti ész is azt diktálná, ha valamit nem gazdaságos csinálni, akkor azt is tudjuk, hogy mi legyen utána. De még az is kétséges, hogy gazdaságtalan-e az ÓKÜ – legalábbis Locz Ernő vezérigazgató és még nagyon sok üzemi dolgozó szerint. A „gazdaságtalanság” legfőbb okának a nemrégiben rájuk kényszerített trösztösítésben látják.

A kohászati üzemekről tudni kell, hogy láncszerűen épülnek egymásba az üzemek, a rossz minőségű szovjet vasércből gyártanak betonvasat, szerkezeti acélokat, és egyéb valutáért is eladható kohászati terméket.

A gyár berendezései zömében a felszabadulás előttről származnak, a legfiatalabb gépsor is közel húsz éves.

A kombinát szociális helyiségei kritikán aluliak, kivétel a nemrég épült „csokiház” – a négyszintes vezérkari irodaház.

Az üzemrendészek pisztollyal és gumibottal vannak ellátva, a géppisztolyukat pár éve még a nyakukban hurcolászták. Megjelenésük kísértetiesen emlékeztet a hitleri munkatáborok csöndet parancsoló őrségére.

A létbizonytalanság, az információ hiánya, a röghöz kötöttség, az OTP-eladósodás, a párt-demagógok sokasága, az iskolázatlan munkások nagy száma, a környezet igénytelensége, a hatalom erejének a fitogtatása mind-mind a félelmet táplálja.

A morális züllés, mely az országot jellemzi, Ózdon még inkább tapasztalható. A már előre bejelentett kétezer ötszáz fős januári elbocsájtás arra készteti az embereket, hogy lapítsanak, és mindenki arra spekulál – hátha nem én leszek az, akit kirúgnak. Senki nem tud semmit, mindenki vár és reszket.

A helyi szakszervezet óvatosan politizál, és minden újtól fél, és presztízskérdést csinál belőle. A Szolidaritás Szakszervezeti Munkásszövetség felajánlotta segítségét, de csak sanda nézés volt a válasz. Megsértődtek, hogy nem először hozzájuk mentünk érdeklődni, hanem illegális módon beszöktünk a gyárba és a munkásoktól, az érintettektől érdeklődtünk. A szakszervezeti megújulás nem érte el a függetlenített apparátust.

Ózd fél és vár. Robbanás előtti némaság uralja. Azok a kevesek, akik merték vállalni a másság bélyegét, az a száznégy ember a városból, akik érdekeik, az ózdi munkások érdekében megalakították a „SZOLIDARITÁS ÓZDÉRT MUNKÁS SZAKSZERVEZETI EGYSÉGET”, a békés átmenet, az együtt gondolkozás, a jövő közös formálása érdekében fogtak össze. Seffer Ferenc e mozgalom egyik szervezője így fakadt ki: „Nem értem. A fuldokló is kapálódzik, de itt még meg se mozdultak. Hogyan képviseljük őket, nélkülük? Mintha süket falnak beszélnénk.”

Az élethez bátorság kell, de most nem olyan félére van szükség, mint amit az egyik kohász fogalmazott meg.

„Majd akkor szóljatok, ha géppuskára lesz szükségetek.”

(Szolidaritás – A Szolidaritás Szakszervezeti munkásszövetség folyóirata – T.A., 1989. 1. szám)