Egyre inkább bebizonyosodik, hogy a munkavállalói érdekek leghatékonyabb kifejezői a szakszervezeti tömörülések. Ezt a szerepüket csak úgy tudják betölteni, ha a hatalmi szférától minél távolabb helyezkednek el. Világossá vált, hogy a szakszervezeti munka minőségét alapvetően meghatározza az a politikai légkör és felépítettség, mely a kereteket szolgáltatja. Ha akarjuk, ha nem, az érdekképviselet a politikai folyamatok szerves része. Vagyis az igazi érdekképviselet – szakszervezeti tevékenység nem létezik politikai tevékenység nélkül. A politikai szervezetekről és pártoktól való különbséget az adja, hogy a szakszervezetek nem folyhatnak bele a politikai és hatalmi apparátus bürokratikus mechanizmusába. A szakszervezetnek a hatalmat nem képviselnie kell, hanem ellenőriznie, és abba az irányba mozgatni, ami tagságának az érdekeit szolgálja.

Ha az utóbbi negyven évünket megvizsgáljuk a szakszervezeti „mozgalom” szemszögéből, akkor legelőször a politikai berendezkedésünket kell megvizsgálni. A hatalmi pozíció megtartása érdekében a kommunista párt éppen az a szervezeti formát tette impotensé, mely valamikor létrehozta. Elvágva azt az erőforrást, ami a társadalmi érdekeket leginkább kifejezésre tudja juttatni.

Országunk jelenlegi helyzetét tekintve szükségszerűen felvetődik az a kérdés, hogy lehet-e úgy megújulni egy szakszervezetnek, hogy az ne politikai színezetű legyen. Az is kérdés, hogy az a szakszervezet, mely eddig, mint a hatalom pillére funkcionált, valóban képes-e erre. Úgy hiszem, hogy nem, mert minden idegszálával a politikai elithez kötődik, ahhoz a hatalmat megtestesítő réteghez, mely egzisztenciálisan elkötelezett a múlt állandósága mellett. Ez az a réteg, amelyik akadálya lehet a megújulásnak. Ha a szakszervezeti mozgalom valójában támogatja a reform próbálkozásokat, (ezen belül a független szakszervezeteknek jelentős szerepe van), akkor éppen ezt a középszintű irányítói mechanizmust kell felülvizsgálni, mely a hatalom bázisát jelenleg is adja.

Ha jobban megnézzük, a felülről kezdeményezett „megújulási” törekvéseket nem látunk mást, mint a régi vezetői gárda átmentését egy másik formációban. Ennél többre van szükség.

A most alakulgató és már meglévő szakszervezeteknek teljesen új alapokra kell épülni.

Minden valószínűséggel többpártrendszer jön létre hazánkban, ez azt a következtetést kívánja, hogy minden szakszervezetnek az érdekérvényesítő tevékenysége során függetlenségre kell törekednie a hatalmon lévő pártoktól. Csak ez tudja garantálni a dolgozói érdekek társadalmi súlyának megfelelő megjelenítését. Persze ez nem azt jelenti, hogy a szakszervezeteknek nem kell az ország politikai viszonyaival foglalkozniuk. Inkább azt, hogy csak egyetlen szemüvegen keresztül nézhetik a gazdaság helyzetét: a munkavállalói érdekeken keresztül.

A jelenlegi katasztrofális gazdasági és politikai viszonyokat figyelembe véve a független szakszervezetek szerepe jelentősen megnövekedett, messze túllépve a hagyományos szakszervezeti munka tevékenységi körét. A független politikai és társadalmi szervezeteknek vállalnia kell az ország jövőjét meghatározó gazdasági és politikai döntések előkészítését.

Ebből a munkából a független szakszervezetek sem vonhatják ki magukat. Jogos az a felvetés, hogy nem csak követelni kell tudni, hanem annak anyagi hátterét is meg kell teremteni.

Mivel a szakszervezetek vannak az üzemeken belül, nyilvánvaló, hogy ők látják legjobban azokat a kötöttségeket, melyet a monolitikus államhatalom megteremtett, és hatalmi csápjaival vállalatainkat gúzsba kötötte. Ezt a bénaságot eredményező irányítási mechanizmust – fönt és lent – szét kell szaggatni, és egy új piacgazdaságnak megfelelő vezetési formát kell kidolgozni. De ez csak úgy lehetséges, ha az okok gyökeréig lenyúlunk, mindenféle ideológiai elkötelezettségtől mentesen.

Az üzemi független szakszervezeteknek az lenne a feladatuk, hogy a vállalaton belül tisztítsák meg az érdekösszemosódásokat, az arctalan politikai, gazdasági és munkavállalói szempontokat.

Egy tisztázatlan politikai, gazdasági rendszerben az érdekképviseleti tevékenység szinte lehetetlenné válik, mert soha nem tudni, hogy mennyiben áll szemben a dolgozói érdek a politikát megtestesítő, üzemi szintre lebontott párthatalmi törekvésekkel. Amikor egy üzemipárttitkár, vagy szakszervezeti funkcionárius azzal védekezik a dolgozók előtt, hogy követeléseik jogosak, de most nem egyeztethető össze az ország gazdasági és politikai érdekeivel, akkor azt a ki nem mondott fenyegetést sugallja, hogy ország- és népellenes igényeket támaszt a tagság. Milyen érdekképviselet ez? Az ilyen érveléseknél sunyi módon éppen a személyekhez kapcsolt egzisztenciális érdek párosul a hatalom érdekeivel. Egy bürokratikus államformában a bürokrata soha nem fog abba az irányba elmozdulni, mely a változást szolgálná, de ha mégis, akkor csak a tagság nyomására. – De ez nem ugyanaz, mint elhivatottsággal képviselni valamit.

Az érdekképviseleti és érdekérvényesítő tevékenységet alapjaiban meg kell reformálni. Itt nem arról van szó, hogy a SZOT szövetségként funkcionál-e, vagy centralizált szakszervezetként (mert ez csak forma), hanem arról, hogy tartalmában, elfogadott elveiben kinek az érdekeit képviseli. Amikor a vezető kádereinek túlnyomó többsége párttag, vezető posztjainak a kinevezéséhez párthatalmi jóváhagyás szükséges, akkor nyilvánvaló, hogy ki kinek van alárendelve. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet, egyetlen tisztességes szakszervezet nem vállalhatja anélkül, hogy ne a tagságát árulná el.

Az utóbbi negyven év szakszervezetei nem tettek mást, mint a dolgozói érdekeket kiárusították a hatalomnak. Így a jelenlegi gazdasági csődért azok a szakszervezeti vezetők is felelősek, akik vagy jóhiszeműséggel, vagy önös érdekből elfogadták, vagy támogatólag közre is működtek a gazdasági és politikai pangás megteremtésében. A stabilizáció jelszava mögé bújó, rövidlátó szakszervezeti vezetőknek már nincs és nem is lehet hitelük a dolgozók előtt.

A nemzetgazdaságot megreformálni föntről kiindulva egészen a kisgazdaságig lebontva lehet csak elkezdeni. Óriási hiba lenne belgazdaságunk keretén belül maradni, és nem vizsgálni a külső hatásokat.

Államközi szerződéseinket oly módon kell felülvizsgálni, hogy azok ne lehessenek hátrányosak a népgazdaságra. (Bős-Nagymaros, Tengiz, Jamburg stb.) Előnytelen export- és importszerződések ne kötessenek. Gazdasági szabályzó rendszerünket olyanná kell tenni, mely érdekeltté teszi a külföldi vállalkozókat, hogy tőkebefektetéseiket nálunk tegyék meg. A bürokratikus engedélyezési eljárást minimálisra kell csökkenteni, a túladminisztrációs kötöttségeket úgyszintén. Új és világszínvonalon lévő technológiákat szabad csak bevezetni. A vállalatok önállóságát nem csak deklarálni kell, hanem valósággá tenni. Ezen szempontok figyelembevételével olyan gazdasági reformbizottságot kellene létrehozni, aminek keretén belül a független szervezetek egyenrangú félként képviseltetnék magukat az államapparátus mellett.

A közmegegyezést és a gazdasági bajokból a kilábalást csak így tudom elképzelni. Csak a fenti lépések megtétele után képzelhető el, hogy a vállalati szerkezetváltás meginduljon. Egyébként helyben topogás lesz továbbra is.

(Szolidaritás munkásérdekvédelmi lap – T.A., 1989.05.01)