Hányszor kell az embert megalázni, hogy észre se vegye?

Meddig kell munkássorsunk bélyegét viselnünk? Emberségünket, önérzetünket naponta tiporják meg, és nem mindig a hatalom fenegyerekei, hanem azok, kik munkásként munkás társaikat nem becsülik.

Hajnal van. Csepelen egy apró egyszemélyes boltban történt. Az italgondolák mögött a földön lerakva a tejeszacskókat tároló műanyagláda. Előtte egy ötven-hatvan év körüli kubikus, kínai szmokingban és gumicsizmában. A keze érdes és a körme alá benőtt az éltető anyaföld.

Ropogó derékkal lehajol, hogy a reggelinek szánt félliter tejét elvegye. A zacskó folyik, visszateszi. A másikat venné fel, amikor a kiszolgáló pult mögül rárikácsol az eladónő.

- Mit nyúlkál a mocskos kezével!?

A férfi megmerevedik mozdulatában, majd lassan kiegyenesedik.

- Az én kezem… - próbálná megmagyarázni.

- Még hogy a maga keze nem piszkos? Maga még az életében nem mosakodott meg tisztességesen. Mit gondol, hol van maga? Ez egy élelmiszerbolt. Itt higiéniai előírások vannak!

Az öreg kubikus csak áll és nem érti az egészet. Mi történik itt? Mit vétett?

Elfordul a nőtől, és lopva a kezére pillant. A tenyerén a bőr töredezett, a mély barázdákban sötéten előtűnik a kikefélhetetlen munkásjelleg. Az ember munkája beleivódik a lelkébe és a bőre alá. Egy élet munkáját nem lehet körömkefével eltüntetni.

A bolt többi vásárlója mintha ott sem lenne, úgy lapítanak. Egy fiatal munkás odamegy az öreghez és kivesz egy zacskót, megszorongatja és az öreg kezébe nyomja.

- Tessék papa, adja oda annak a viperának az árát és hagyja a fenébe.

A kubikus hálásan felnéz a magas fiatalemberre, s félve odasúgja neki.

- Két kifli is kéne.

(Szolidaritás munkás érdekvédelmi lap – Takács András, 1989.05.01)