Lehet talán egy évtizede is, hogy a kezembe került egy kis könyvecske. A címe „Az Első

Magyar Sznobszótár” volt. Most, hogy eszembe jutott, rákerestem az interneten. A ma is

kapható könyv az ismertetője szerint azok számára készült, akik a gondolatok közlésének

a hajdan megkívánt pontossága és egyértelműsége helyett a felelősség vállalás és a

felelősségre vonhatóság elkerülése érdekében jobban szeretik az üzeneteiket homályos,

többértelmű formában megfogalmazni, amiben óriási segítséget jelenthet az idegen

szavak minél gyakoribb használata. Úgy emlékszem, hogy amikor először találkoztam a

könyvvel, akkor még a karrier építőknek ajánlotta a szerző, mivel az idegen szavak minél

gyakoribb használata nagyon hatékony eszköz a hozzáértés és műveltség hiányának a

leplezésére és a látszatának a felkeltésére. Mindkettő a gyors társadalmi emelkedés

nélkülözhetetlen előfeltétele. Mármint a látszat és leplezés.

 

A sznob ősrégi, azaz középiskolai emlékeim szerint állítólag a latin sine nobilitate, szó

szerint „nemesség nélkül”, szebben a „nem nemes” kifejezésből származik. Az örökletes

uralkodó réteg napjaiban azokat a gazdag polgárokat jelölték vele, akik vagyonuk révén

kapcsolatba kerültek az uralkodó társadalmi réteggel és több-kevesebb sikerrel

megpróbálták annak életvitelét utánozni. A szóban egyszerre volt irigység és lenézés.

Irigység a vagyon miatt, lenézés az - úgymond – alacsony származás és műveletlenség

miatt. Irodalmi művekben gyakran vígjátékba illő részletek főhősei voltak. Napjainkban

jobbára olyan emberekre alkalmazzék, akik valamilyen tekintetben társadalmilag

jelentékenyebbnek igyekeznek feltüntetni magukat a valóságnál. Az Első Magyar

Sznobszótár – egyáltalán nem mentesen a finom gúnyolódástól – a bevezetőjének az

állítása és emlékeim szerint a már említett célok mellett ehhez is segítséget kívánt

nyújtani.

 

Sajnos mára sikerült azt is fölfedeznem, hogy a szótár felhasználási köre az első kiadás

óta jelentősen bővült. Ma már – tapasztalataim szerint – nélkülözhetetlen segítséget tud

nyújtani az olyan magyarok számára is, akik arra adják a fejüket, hogy olvassanak,

mégpedig magyar nyelvű könyveket olvassanak.

Hogy honnan szedem? Hát úgy kezdődött, hogy egyszer akképp alakult az életem, hogy

egy kerek esztendeig nem hallgathattam magyar nyelvű rádiót és a TV-t sem nézhettem.

Majd fordult az idő kereke, és a környezetemben akkor egész nap szólt a tévé. Egy idő

után feltűnt, hogy azt a magyar szót, hogy ... – nem, nem mondom meg, hogy melyiket –

sosem hallom, csak a latin megfelelőjét, amely úgy hangzik, hogy generáció. Ezután

tudatosan figyeltem, és a kezdeti, még nem tudatos észrevételem beigazolódott. Nem

tudtam megállni, és néhány kedves ismerősömtől, akikről tudtam, hogy nem fogják

sértésnek venni tőlem ezt a fajta vizsgáztatást, megkérdeztem, hogy hogyan mondják

magyarul azt a szót, hogy generáció. Most tessék megkapaszkodni: nem tudták

megmondani. Ezek után további vizsgálatokra adtam a fejem. A további próbaszavaim a

mindennap hallott „aktuális”, a „legális” és az „intenzív” voltak. Az eredmény hasonló volt.

Ha most valaki azt gondolná, hogy az alanyaimat célzatosan valami tanulatlan rétegből

választottam, nagyon téved. Mind érettségizett, jól nevelt, kellemes, megbecsült, dolgozó

emberek, szülők, nagyszülők voltak. Nem különösebben olvasottak, de egyáltalán nem

műveletlenek. Olyanok, akikkel magam is mindig szívesen beszélgetek, mert lehet velük,

mert vannak saját, épkézláb gondolataik. Őszintén mondom, hogy szeretem és becsülöm

őket. Amikor megmondtam nekik a megfelelő magyar szavakat, a homlokukhoz csaptak:

„hát persze, hogy az”, „hogy-hogy nem jutott az eszembe”. Nem arról van szó tehát, hogy

nem tudták, hanem csupán a hírközlő eszközök uralmának (újmagyarul: dominanciájának)

kitett világunkban olyan régen találkoztak velük, hogy azok lesüllyedtek a tudatalattijukba

és mára már csak a nap, mint nap hallott idegen megfelelőjük ugrik az eszükbe. „Passzív

tudássá” vált. De hányan lehetnek, főleg a fiatalabb nemzedékekben, akik már tényleg

nem tudják? És nem csak ezeket. E miatt gondoltam arra, hogyha egy mai fiatal véletlenül

egy régebbi, például a Második Világháború előtt, mondjuk úgy, hogy „későmagyar”

nyelven írt könyvet venne a kezébe, és olyan, számára ismeretlen magyar szavakkal

találkozna, mint „nemzedék”, vagy „időszerű”, vagy „törvényes”, annak érdekében, hogy

megértse ezeket, előveheti a sznob szótárat és megnézheti, hogy azok hogy hangzanak

„újmagyarul”. Mert a „generáció”, az „aktuális” és a „legális” már „oké”, azokat mindenki

ismeri. A magyar megfelelőjüket már nem biztosan.

 

Egy középiskolás tanár mondta nekem, hogy a diákok azért nem szeretik Jókait, mert nem

értik a túl sok idegen szó miatt. Megvallom, nem értem a dolgot. Én nem voltam

csodagyerek és nem vagyok irodalmi zseni. Egyszerű mérnökként kerestem meg a

mindennapi betevőt. A munkakörömnek sosem volt feltétele az írószövetségi tagság és

egyszer sem kellett magyar nyelvből felvételiznem. Ennek ellenére a Jókai regények

túlnyomó többségét általános iskolás koromban olvastam. Biztosan nem értettem mindent

pontosan, de valahogy úgy voltam vele, mint a beszélni tanuló kisgyerek: sokszor hallja

ugyanazt és végül megérti. Mi történne a beszélni tanuló kisgyermekekkel, ha azt

mondanák a szüleiknek, hogy ne használjanak annyi „idegen”, azaz számukra még

ismeretlen szót, mert ők csak a már ismert szavakat akarják hallani. Mondják, mikor

tanulnának meg beszélni? Hogyan jutnának túl a gügyögésen? Ilyen persze nincs, mert a

beszélni tanuló kisgyerek nem hülye. Sőt, nagyon okos. Ő tanulni akar és tanul. Ha egy új

szót hall, elkezdi ismételgetni, még akkor is, ha nem érti, vagy nem tudja rendesen

kiejteni. Egy nagymama mesélte nekem a következő történetet, akinek a kis unokája

külföldön élt a szüleivel. A szülők becsületére legyen mondva, hogy igyekeztek a gyereket

magyarul tanítani és minden nyáron elhozták a nagymamához is. Egyszer a vásárlásból

hazafelé jövet a nagymama arra lett figyelmes, hogy a kislány a tenyerét a kerítésléceken

húzva, ahányszor az egyik lécről a másikra csúszott a keze, minden alkalommal azt

motyogta, hogy - elnézést - „bazmeg, bazmeg, bazmeg, bazmeg”, folyamatosan. Szegény

nagymama azt sem tudta zavarában, hogy mit tegyen, csak lesett, hogy meghallja-e valaki

és arra gondolt, talán helyesebb, ha nem szidja le, hanem hagyja, hátha el fogja felejteni.

A gyerek nyilván nem ismerte a szót, talán az üzletben, vagy az utcán hallotta valakitől, és

természetes tanulási ösztönétől hajtva elkezdte gyakorolni. De a mai középiskolások,

vagy legalábbis sokan közülük, állítólag – állítólag, mert nem saját tapasztalatból

mondom - elvesztették ezt a kisgyermekkori tanulási készségüket. Ne fárassza őket senki

azzal, hogy újabb szavakat, akár magyar, akár idegen szavakat ismerjenek meg, mert ők

már elég okosak. Nem akarnak több szót tudni, nem akarnak jobban, szebben beszélni.

Hiszen a „csetelést” (Megint egy szép, magyar szó, igaz?), meg azt is, hogy „Joci menni

venni enni hambit mekiben”, igazán meg lehet érteni. Ha ezt még angol szavakkal is

keverjük, máris előttünk áll a magyar nyelvfejlődés korszerű (bocsánat: modern, még

korszerűbben aptudéjt) iránya, a pidzsin magyar. Emellett manapság egy tévé tudósító

legalább annyi idegen szót használ, mint annak idején Jókai, csak jobbára angolokat.

Megvallom, elborzadok, amikor a képernyőn néha egy-egy nagy tudású (ezt őszintén

mondom) egyetemi tanárnak önkéntelenül angol kifejezések tolulnak a szájára, mintha az

volna az anyanyelve: „Hát ha valami, akkor ez már aztán tényleg „féjknyúz”!” Vagy:

„szóutuszéj”, és folytatja magyarul. Vagy csak megjátssza a dolgot, mert ma ez a „trendi”?

Inkább mondaná, hogy „izé”. Akkor tudnám, hogy hirtelen nem találta a megfelelő szót,

ami mindenkivel megeshet, különösen, ha pontosan igyekszik megfogalmazni a

mondanivalóját. Dehát az „izé”, ugye, nem szép (bár szerintem szebb, mint a népszerű

öööö, mert legalább rövidebb), a „szóutuszéj” pedig – hát ha valami, az aztán tényleg

gyönyörű, ízes, magyar szó. Annyira, hogy nekem már Petőfi is így ugrik be: szóutuszéj:

„felrepülök ekkor gondolatban”.

 

A generációnak népszerűségben hamarosan a nyomába lépő szép, új, magyar szó a

„hezitál”. Erre a szóra feltétlenül szükség van, mert az olyan vidékies, falusias, parasztos,

magyarkodó, üres hangsorokból álló szavak, mint a habozik, tétovázik, tanácstalankodik,

bizonytalankodik képtelenek kifejezni a hezitálban rejlő tartalmi gazdagságot és

szemantikai mélységet. Nem is beszélve a hezitálhoz fűződő képzettársítások végtelen

sokaságáról és hangulati színgazdagságáról. Ezért, ha módunk van rá, sose habozzunk

hezitálni.

 

A következőt is a tévében hallottam: „a Balkán mindig is hotszpot volt, és mindenki tudja,

hogy ma is az, tájékozódjon akár a méjnsztrím médiában, akár a blogoszférában”.

Szerintem egy Jókai mű ehhez képest a szókincsét tekintve kiscsoportos mesekönyv. De

az sem kutya, amikor egy összetett angol kifejezést, esetünkben amerikanizmust szó

szerint lefordítanak, és a valóban szép, és csak kissé (azaz újmagyarul: diszkréten)

szilikonos ajakú műsorvezető hölgy sokatmondó, bájos mosollyal a vénasszonyok nyara,

vagy szép őszi napok helyett „indián nyarat” emleget, miközben az arckifejezése azt

sugallja, hogy „mi, vájtfülűek, ugye tudjuk, miről van szó”, a vidéki „parasztokkal” meg úgy

vagyunk, mint Annalena Baerbok a választóival. Így is a világ tudomására lehet hozni,

hogy valakinek mennyire „aptudéjt” a műveltsége. Hát az ilyesmihez is egyedülálló

segítséget nyújt „Az Első Magyar Sznobszótár”.

Egy másik kedvencem egy kenőcs hirdetése. Valahogy így szól: „formulája mélyen behatol

a bőrbe és… stb.”. Volt valaha egy gyógyszerész ismerősöm. Tőle hallottam azt a

rövidítést, hogy FO-NO. (Megvallom, csak arra emlékeztem, hogy „fono”, a többit az

interneten néztem meg.) Ez a „Formulae Normales” latin kifejezés rövidítése, amit akár

normális formuláknak is fordíthatnánk, mert egyik szót sem húzza alá a helyesírás

ellenőrző. Tudomásom szerint ez olyan gyógyszer receptek hivatalos gyűjteménye,

amelyeket a gyógyszerészek a patikában el tudnak készíteni. Tehát a hirdetés szerint a

kenőcs receptje mélyen behatol a bőrbe. A formulának – megnéztem – egyéb magyar

jelentései is vannak, de azok most érdektelenek. Ami fontos, hogy a „formula” a

gyógyszerek és kozmetikai szerek hirdetéseiben egy afféle varázsszóvá vált. Manapság

nincs hirdetés, amelyből hiányozna. Nem tudom, emlékeznek-e még rá, egy időben ilyen

volt a „nőipéhá”. Nem tudom, hogy ez mit jelentett, de nem volt kenőcs, vagy bármi más

szépségápoló, vagy tisztálkodó szer, amelybe ne kevertek volna bele valamennyi

„nőipéhát”. (Hogy ki ne nevessenek elárulom, hogy hajdani kémia tanulmányaimból úgy-

ahogy emlékszem még arra, hogy mi a pH. Szándékosan írtam „nőipéhát”, mert a

hirdetések megfogalmazása olyan képzetet keltett, mintha a „nőipéhá” valamilyen

csodaszer, különleges anyagféle, keverék összetevő (bocsánat: mixtúra komponens) lett

volna, mint manapság a hylaruonsav, vagy éppen a - „formula”.)

A legszörnyűbbet is a tévében láttam egy nyugati cég hirdetésében: „Legyen minden újra

wow a kertedben!” Sosem néztem meg ennek a szónak a jelentését, mert a

szövegkörnyezetből hamar rájöttem, hogy valami elismerő nyafogást jelent. Most viszont

megnéztem. A kiejtése vau. Mint nálunk a kutyaugatás. Jelentése „nyávogás”, „vonítás”.

Ez is jó. Az USA szlengben pedig valami nagyszerű, sikeres dolgot jelent. Hát igen. Ez kell

a magyarnak! Wow! Ugassunk, magyarok! Eszembe jutott erről egy régi olvasmányom.

Mintha emlékeznék a címére, de nem merem leírni, mert könnyen tévedhetek. Arra

emlékszem, hogy egy amerikai hölgy írta és félelmetes gúnnyal beszélt honleány társairól.

Megállapította, hogy az amerikai felső középosztályba tartozó nőket már semmi sem

mentheti meg a végleges elhülyüléstől. Így! Erre szó szerint emlékszem. Szerinte a

beszédjük már csak ah-okban és oh-okban merül ki, de nekem valami azt súgja, hogy az

eredeti amerikai szövegben ott lehetett a wow is. Lehet, hogy nálunk is ez lesz a trendi?

Ez a hirdetés a kezdet?

 

Legyenek őszinték, hányszor hallják magyarul azt, hogy „evakuál”, „extrém”, „generál”,

„konfliktus”, „eszkalál”, stb.. Én szinte soha. Sőt már olyat is hallottam a televízióban, hogy

„ledominál” és, kapaszkodjanak meg, „osztrakizál”. Félreértés ne essék, tudom, hogy mit

jelent. Tudom angolul is. De e kerek földön eltöltött több mint 82 évem alatt sem beszélt,

sem írott magyar szövegben eddig még sosem találkoztam vele. Mára már ez is

megtörtént, mert a „kiközösít”, a „kiátkoz” mára már túlhaladottá vált. De így van az

országgyűlés és országház szavakkal is. Néha-néha még lehet hallani azokat, de

manapság már szinte kizárólag a parlament járja. Az épület is parlament, az intézmény is

parlament – gondolom, a szavakkal való merő takarékosságból. Ne foglaljanak el az

agyunkban memóriarekeszeket a versenyképes tudás elől. Összegezve a mondottakat, én

úgy látom, hogy folyik a harc a magyar szavak kiirtása érdekében. Nem tudom, ki

szervezi, de hogy a dolog működik, az biztos.

 

Hadd idézzek a Sznob Szótárnak az interneten olvasható ismertetéséből:

„A kommunikáció során eddig mindenki precizitásra törekedett. De nem célravezetőbb-e,

ha üzenetünk homályos és többértelmű? Így később nem kérhetik számon rajtunk korábbi

mondanivalónkat, és kibújhatunk a felelősségre vonás alól is. Az Első magyar sznobszótár

segítségével mindenki könnyedén helyettesítheti a régi és közismert magyar szavakat

fellengzős idegen kifejezésekkel. Hogyan használjuk a sznobszótárt? Ha találkozunk egy

közönséges, mindennapi magyar szóval, mint például igazol, akkor felütjük az Első

magyar sznobszótárt az i betűnél, és megnézzük, hogy milyen fontoskodó sznob szóval

helyettesíthetjük ezt a szót. Gazdag a kínálat, 6 szó közül is válogathatunk. IGAZOL:

verifikál, jusztifikál, attesztál, legitimál, rehabilitál, exkuzál. A sznobszótárral

egyszerűsíthetjük is nyelvünket, mert például a FIKTÍV szót a következő 13 hagyományos

szó helyett használhatjuk: állítólagos, elgondolt, feltételezett, hamis, képletes, képzelt,

kitalált, koholt, költött, látszólagos, névleges, valótlan, vélt. Az Első magyar sznobszótár

sikeresen használható a médiában éppúgy, mint a magánbeszélgetésekben - legyen szó

akár a leghétköznapibb dolgokról, a tudományról, a divatról vagy netán az informatikáról.

A szótár 12 973 hagyományos magyar szónak adja meg 10 129 idegen, sznob

megfelelőjét összesen 23 138 előfordulással. A szótár összeállítója, Cserháthalápy Halápy

Gábor a humán kommunikációnak, azon belül is különösen a verbalitás sznob

aspektusainak jeles kutatója, ismert szakembere.”

 

A legutolsó mondat kétségkívül az ismertetés szerzőjének a humorérzékét tanúsítja.

Ami a fentieket illeti, én „precizitás” helyett inkább mondtam volna pontosságot, vagy

egyértelműséget, bár a precizitás már annyira közhasználatban van, hogy akár magyar

szónak is tekinthetjük. A helyesírás ellenőrző nem is húzta alá. Nekem csak egy bajom

van vele, a hangzása. Nem hangzik magyar szónak. Nem szép. A pr páros, az itás

végződés, nekem idegen. Ha már ragaszkodunk a precízhez a pontos helyett,

szívesebben fogadnám el precizitás helyett a precízséget. Mindemellett mégsem olyan

ronda, mint a „ledominál”. Bár ezt sem húzta alá a helyesírás ellenőrző. Vagy lehet, hogy

csak én vagyok elmaradott? Nem tartottam lépést a magyar nyelv fejlődésével? Vagy

tényleg folyik a harc a magyar nyelv ellen? Én ez utóbbi véleményre hajlok. Végül is mit

keres a magyar nyelv az „Európa házban”?

 

Cato, a római politikus fejezte be a beszédeit mindig azzal a mondattal, hogy „Karthágót

pedig el kell pusztítani”. (Leírhattam volna latinul is, hiszen minden lexikonban

megtalálható, de nem tettem, mert nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha tudnék

latinul, és nem akarok többnek látszani, mint ami vagyok.)

Egyszer olvastam, hogy ugyanezt mondta egy német uralkodó a magyarokról, de aztán

találkoztam a cáfolatával is. A Wikipedia szerint hibás volt annak a szövegnek a fordítása,

amelyet egy Aventus nevű német történész a Bajor Krónikából idézett, amely szerint

Ennsburgban „Ibi decretum omnium sententia Ugros Boiariae regno eliminandos esse.”

Azaz: „Ott mindenki egyetértésével kihirdették, hogy a magyarokat a bojár királyságból ki

kell űzni.” Tehát nem elpusztítani kell a magyarokat, ahogy korábban olvastam, csak

Bajorországból kell kiűzni. Mint mondtam, nem tudok latinul, tehát erre is csak azt

mondhatom, hogy „credo”, de nem azért, mert „absurdum est”. Ez minden további nélkül

igaz lehet, hiszen – nekem úgy tűnik -, hogy az „eliminál” szóban benne van a latin „limes”,

azaz határ szó. (Most mégis megnéztem a Révai Nagy Lexikont is: Cato úgy mondta,

hogy Carthaginem esse delendam. Ez vitathatatlanul másként hangzik.) Ha azonban az

ember ránéz a térképre, és megnézi, hogy hol van Bajorország, a német sereg pedig

egészen Pozsonyig jött, hogy Bajorországból verje ki a magyarokat, és minden bizonnyal

sokkal tovább is ment volna, ha Árpád serege szét nem verte volna, felteheti a kérdést:

Vajon hol képzelte el Lajos német és bajor király „Nagybajorország” „jogos, történelmi”

keleti határát? Talán a Keleti-Kárpátokban? Ha igen, lehet azon elmélkedni, hogy a kiűzés

és elpusztítás szavak gyakorlati jelentése között mi a különbség. Szerintem nem sok.

(Persze, lehet szépítgetni – újmagyarul kozmetikázni.)

 

Egyszer hallottam egy nagyon érdekes előadást, amely arról szólt, hogy Bécsben, még

mielőtt Magyarországot felszabadították volna a török uralom alól, összeállítottak egy

programot, amelyet könyv alakban is kiadtak arról, hogy miként kell megakadályozni, hogy

Magyarország a felszabadulása után erőre kaphasson. Ebben benne volt, hogy a

Délvidékre nem szabad engedni a magyarok visszatelepülését, hogy oda németeket kell

betelepíteni, hogy a töröktől megszállt magyar területről elűzött magyar nemesek nem

kaphatják vissza a birtokaikat. Sajnos rég hallottam és a részletek már kiestek az

emlékezetemből. Csak arra emlékszem, hogy megdöbbentően céltudatos és alapos

munka volt. Ezért nem felejtettem el teljesen.

 

(Csak zárójelben: a svábok tömeges telepítése a Délvidékre Mária Terézia nevéhez

fűződik. Széchenyi úgy fogalmazott, hogy egy nemzet ereje a kiművelt emberfők

sokaságában rejlik. Sok kiművelt emberfőt pedig csak sok ember közül lehet kinevelni. Ezt

tudta Mária Terézia, és intézkedett, hogy lehetőleg ne legyen túl sok magyar emberfő. Ő

már akkor kitalálta, hogy mi a népességcsere. Az ő példáját követné az Unió? Talán ezért

nevezte át a Petőfi Laktanyát Szalay-Bobrovniczky Kristóf hadügyminiszter Mária Terézia

Laktanyának – mintegy mágikus varázslásként - nehogy Magyarország „erőre kapjon”?

Mert az emberfőket nem pótolják a legkorszerűbb Leopárd harckocsik sem. Az orosz-

ukrán fronton biztos nem.)

 

A bécsi udvarnak ez a törekvése nyilván hozzájárult a Csernojevics Arzén vezette szerb

menekültek, ma divatos szóhasználattal migránsok, először ideiglenes, majd végleges

magyarországi letelepedésének az engedélyezéséhez, ami végül a Délvidék Első

Világháború utáni elcsatolásához vezetett. Kíváncsi vagyok, hogy eszébe jut-e néha

Vucsicsnak, hogy a szerbek, vagy ha jobban tetszik, a jugoszlávok, ugyanazt tették

velünk, nyugati segítséggel, mint velük az albánok Koszovóban, ugyancsak nyugati

segítséggel. Mindkét esetben a migránsok túrták ki az őslakosokat. Micsoda szomorú

fintora a sorsnak, hogy a koszovói szerb menekültek voltak azok, akik egy időben a „halál

a magyarokra” feliratokkal firkálták tele a délvidéki települések házainak a falait.

Ez fog megismétlődni nálunk is, csak akkor a Nyugat-Európai menekültek fogják a házak

falait Magyarországon telefirkálni a „halál a magyarokra” szöveggel. Teljes bizonyossággal

számíthatunk rá, hogy a mai népvándorlás miatt nemsokára megindul a Nyugat-európaiak

kivándorlása is kelet felé, többek között Magyarországra, ahol persze autonómiát, saját

nyelvhasználatot, saját iskolákat, a magyar nyelv háttérbe szorítását, és még Isten tudja

mi mindent fognak követelni. Hangsúlyozom: követelni! Őket nagyon sérti ugyan

Zelenszkij követelőzése, de ne higgyük, hogy emiatt visszafogják majd magukat azok, akik

Trianonnal hálálták meg, hogy 150 éven át védtük őket a töröktől és kis híján

belepusztultunk.

 

Bunyevácz Zsuzsa idézi „Félni csak … kinek is lehet?” c. könyvének elején Harold

Nicolson brit diplomatát: „Magyarországot illetően érzéseim nem voltak tárgyilagosak.

Bevallom, hogy undort éreztem, és érzek még ma is, ama turáni törzs iránt. (Kiemelés

tőlem.) … Elérkezett a felszabadítás és megtorlás órája.”

Nyilván megint eljött a „megtorlás órája”, ezért mondta - igazi demokratához méltóan -

nemrég Mark Rutte, a közelmúltban megbukott holland miniszterelnök, hogy: „Térdre kell

kényszeríteni a magyarokat”. Ezért „illegálisan” nem kapjuk meg Magyarországnak a

kötelezően járó pénzeket. Ezek a nyugatiak akkor is így fognak viselkedni, amikor

menekült besorolást (újmagyarul: státuszt) fognak kérni, nem kérni, követelni tőlünk,

amikor a törvénytelen muszlim bevándorlók (újmagyarul: illegális migránsok) náluk már

átvették a hatalmat. (Lehet, hogy a jövőjükre gondolnak, amikor kifogásolják a

határkerítést, attól félve, hogy esetleg a nyugati határon is fel fogjuk építeni?) Nálunk ők

fogják létrehozni a saját, területi önigazgatásaikat (újmagyarul: enklávék vagy „no go

zónák”, más néven őrzött, zárt lakótelepek, városrészek), a végén pedig, mint letelepedési

engedély nélküli „migránsokat”, akik törvénytelenül (gyengébbek kedvéért: illegálisan)

jöttek be Árpád vezetésével a Kárpát Medencébe a „gréjt migréjsn,” a népvándorlás

idején, kitoloncolnak minket Levédiába. Ott még talán lesz egy kis hely az ukránok

meggyérítése miatt. Nekem úgy tűnik, hogy a „megtorlási” folyamatnak része a magyar

szavak elleni harc is, amit a művelődési „kriptoágensek”, ómagyarul titkos ügynökök,

tudatosan, mások csak a csordaszellem nyomásának engedve végeznek. Sokan boldog

örömmel állnak be az ellenünk harcoló csatasorba abban a hitben, hogy akkor

műveltebbnek, vagy ahogy a kommunisták mondták, „élenjáróbbnak” látszanak. Nekem

nagyon tetszett, hogy a televízióban egy vendégszakértő az önmagukat liberálisoknak,

újabban „woke-oknak, a régi kommunista mintára „haladóknak”, ma inkább

„progresszíveknek” kikiáltókat összefoglalóan „haladároknak” nevezte. Nem haladnak

ezek sehová, csak a pusztulásba.

 

Hogy mit várhatunk majd a nyugatról a muszlimok elől menekülő „migránsoktól”, annak

előképe a „felvilágosult” (mert mi más is lehetett volna egy vallásüldöző és

népességhomogenizáló diktátor, aki szívében, bár így megfogalmazni nem tudta,

valamiféle „Ausztriai Egyesült Államok” létrehozásának az ábrándját dédelgette.) II. József

nyelvtörvénye a magyar nyelv használatának a háttérbe szorítására. Azt annak ellenére

vezette be, hogy az un. magyar arisztokrácia, amelyre manapság sokan meghatott

csodálattal szeretnek emlékezni, túlnyomó többsége nem is értett magyarul és mélyen

lenézte a magyar népet és mindent, ami magyar. Kivéve persze a nemesi kiváltságaikat. A

magyar nyelv ellen most folyó rejtett kultúrharc akkorra valódi, törvényes (bocsánat:

legális) elnyomássá fog válni. Ennek finoman tapintatos előképe az, ami napjainkban

Ukrajnában történik a nemzetiségekkel.

 

Nincs kizárva, hogy Gyurcsány majdnem igazat mond, amikor azzal henceg, hogy ő

rögtön megszerezné az uniós pénzeket. Az biztos, hogy kényszerítés nélkül rogyna térdre

Ursula nagyasszony előtt és nyalná tisztára a cipője talpát, de csalódására könnyen

megtörténhetne az is, hogy csak vállveregetést és egy puszit kapna, azt sem olyan forrón

odaadót, mint Zelenszkij szokott, mert a pénz már régen eltűnt a kijevi fekete lyukban,

ahonnan „visszakörforgatni” már a legelkötelezettebb „sötétzöldek” sem fogják tudni.

Ezen a történelmi folyamaton végigtekintve talán nem csoda, hogyha feltételezem, hogy

Európa Cato mintájára valóban megszállottja annak a gondolatnak, hogy a magyar

nyelvnek nincs helye Európában és ezért „Ugros ... eliminandos esse”, hogy a

„felvilágosultak” (libsik), ha hatalomra kerülnének, mihelyt sikerülni fog Karácsonnyal

letétetni az angol nyelvvizsgát, a Magyar Országgyűlésben (újmagyarul: parlamentben),

akkor már az Európai Egyesült Államok Kárpát-medencei Regionális Parlamentjében (ez a

régió is rohadtul trendi az újmagyarban), hivatalos nevén Regional Parlament of the

Carpathian Basin of the Union of States of Europe (USE ), azonnal be fogják vezetni az

angol nyelv használatát. Nem lesz gond, hiszen a házelnök intésére az is fel tudja emelni

a kezét, aki azt sem tudja, miről van szó. Igaz, az Európai Egyesült Államok akkor már

csak Közép-Európára fog kiterjedni, mert Ukrajna már nem fog létezni, mert területe az

„Orosz Szövetségi Köztársaság” része lesz, a Lajtán túli területet pedig, egészen az Atlanti

óceánig, az „Európai Demokratikus Iszlám Kalifátus” fogja elfoglalni, ahol az újeurópai nők

már demokratikus, haladó, emancipált csadort fognak viselni. Lehet, hogy „progresszív

csadornak” fogják nevezni.

„A dolgozó népért, a hazáért! Rákosival előre!”- volt valaha a jelszó

Most „aptudéjtul”:

„A dzsenderzett népért, az USÉ-ért! Ursulával előre!”

 

Eddig kerülgettem a forró kását, de most megkérdem a kedves olvasóktól, hogy tudják-e,

hogy miképp hangzik magyarul az a szó, hogy generáció. Mivel nem egy osztályteremben

vagyunk, hol én a katedráról teszem föl a kérdést Önök pedig válaszolhatnak, ezért

megmondom. A leggyakoribb magyar változata a szónak a nemzedék volt, még egyszer

mondom: volt. Ma már kihalt. Sok esetben használják korosztály jelentésben is. Ezt a szót

még néha hallani. Kissé régiesebb, de nagyon szép változata az Arany János használta

„(ember)öltőbeli nép”, és ugyanott még az „ivadék”. Látják, négy is van a ma

kizárólagosan használt szellem- és elmedegeneráló generáció szó helyett. Hogy is írta szó

szerint Arany János? „Más öltőbeli nép, más ivadék nőtt fel ...” Ez ma is így van. Csak míg

Arany úgy folytatta, hogy „Aki ésszel hódít, nem testi erővel”, ma inkább úgy mondhatná,

hogy „ki degenerálódik, s nem él az eszével”. Bízom benne, hogy ez csak egy, a közélet

színpadán harcosan nyomuló kisebbségre igaz.

 

Szándékosan írtam „degenerálódik”-at, arra gondolva, hogy talán többen értik, mintha

magyarul írtam volna. Tudják hogy mondják magyarul azt, hogy degeneráció? Ha nem

tudják, ne szaladjanak az Idegen Szavak Szótáráért! Megmondom: Elfajzás. A mai

nyugati, elfajzott nemzedék, újmagyarul degenerált generáció, a szélsőséges (újmagyarul:

extrém) elfajzást tűzte célul tarka és zöld zászlajára egyaránt és a hazai, un. baloldali,

dzsender- és zöld mozgalmárok valamennyien ezt hirdetik a kisebb-nagyobb

papírdobozkákba kalapozott nyugati baksis osztalékával felenerdzsájzolt „egyhangú

lelkesedéssel” (mint hajdan a kommunisták) az „emberi jogok” foszladozó spanyolfala

mögé rejtve internacionalista, ember- és természetgyilkos céljukat.