A spanyol történet

A 14. században az ibériai félszigeten nagyjából 300 ezer zsidó élt. Ez a teljes lakosságnak az 5-10 %-a lehetett. A vallási tolerancia korában sem a zsidóknak, sem az iszlámhívőknek semmi bántódásuk nem volt, sőt a három monoteisztikus vallás együttműködése idején (X. – Bölcs – Alfonz 1221-1284) az ibériai félsziget tudományokat és kultúrát illetően virágzott. Ezt egy európai szintű éghajlati lehűlés, a vele járó éhínség és egy pestis járvány véget vetett a vallási tolerancia korszakának.

1378-ban keresztény papi kezdeményezésre felmerült, hogy a zsidókat gettókba kell zárni. 1391-ben indult el az un. sevillai pogrom, aminek következtében az országban (tartományokban) élő 300 ezer zsidó egyharmada a pogrom áldozata lett, 100 ezer áttért a keresztény hitre, míg 100 ezer elbujdosott, illetve emigrált főként frank hon irányába.

1. Ferdinánd Aragónia trónörököse és Kasztíliai Izabella házassága (1469) és uralkodása (1504-ig) - egyben Spanyolország létrejötte - idejére esik a zsidók elleni inkvizíció, amelyet Tomás de Torquemada inquisidor vezényelt le 1481 és 1498 között. Az általa elítéltek száma 97 321 fő volt, akik közül több ezret máglyahalálra ítélt.

A teljesség érdekében meg kell jegyezni, hogy II. Ferdinánd trónra lépését a tartományokban élő átkeresztelkedett zsidók (un. konverzorok) is támogatták anyagilag, remélve, hogy II. Ferdinánd – aki anyai ágon zsidó származású volt – viszonozásként támogatni fogja őket. Ezzel szemben II. Ferdinánd uralkodására esik a zsidók végleges kiüldözése az ibériai félszigetről (Portugáliából is), amelyet az inkvizíciót vezető Tomás de Torquemara (Valladolid, 1420. október 14 – 1498. szeptember 16.) vezérelte le, aki szintén zsidó származású volt, nagyanyja révén, aki kikeresztelkedett Marrán zsidó nő volt.

A spanyol példa ismeretével nem lettünk tehát sokkal okosabbak, hogy a zsidóság üldöztetése csak a más vallásának tudható-e be, bár az a tény, hogy a keresztény vallást felvevők között is egy kikeresztelkedett zsidó vezényelt le egy népirtást, elgondolkoztató.

A francia forradalom

Korát messze megelőző típusú próbálkozás. A Franciaországban élő zsidók háttérben voltak, sem politikailag, sem társadalmi beágyazottságuk miatt nem tölthettek be számottevő szerepet. A kezükben a pénzen kívül semmi nem volt, amivel bármiféle változtatást vihettek volna végbe.

 A 18. században egymást követték a Lajosok (XIV. – Napkirály, XV. és XVI.), akikre a féktelen költekezés volt jellemző.

1. Lajos korában rengeteg pénzt emésztettek fel az osztrák örökösödési-, a hétéves-, és az Észak-amerikai függetlenségi háborúk. Ráadásul XV. Lajos szabados élete okot adott különböző lappangó pletykákra, erotikus regények, pornográf pamfletek terjesztésével a papság, a nemesség és a királyság lejáratására. (Ismerős módszer, ugye?)

XVI. Lajos ambíciózusan látott a kormányzáshoz, de reformjait vagy a nemesség, vagy a megerősödő, felvilágosuló – hol alkotmányos monarchiát, hol teljes demokráciát követelő – polgárság fúrta meg. Közben gombamód szaporodtak a szabadkőműves páholyok, amelyek szintén a királyság ellen, a káosz felé sodorták az országot.

XVI. Lajos legnagyobb tévedése volt, hogy az Észak-amerikai függetlenségi háború támogatását nem adóemelésből, hanem kölcsönökből kívánta fedezni. Ez a gigantikus összeg bevallása szerint 530 millió Livre volt, de a tények alapján 1,5 milliárdra rúgtak. Kilátás sem volt a „magánkölcsönök” megadására, így a kölcsönöket folyósítók amellett döntöttek, hogy jobb, ha egy egész nép adózik, mintha egy konkrét személlyel kelljen – általában „egyoldalú” – alkudozást folytatni. Így az általános, többirányú elégedetlenség eredményes összekapcsolódását a csőcselék finanszírozása révén lehetett elérni, minek eredménye a francia forradalom, amit két mondás közé célszerű beleszorítani.

Danton:

• Adjanak 400 rablógyilkost és forradalmat csinálok.

Bonaparte Napóleon:

• Kérek négy ágyút és leverem a forradalmat.

Fontos kihangsúlyozni, hogy az országban megerősödő polgárság, és parasztság nem lett volna képes egy ilyen jellegű forradalom kirobbantására, és megvívására. Erre az általuk irányíthatatlanná vált csőcselék volt képes. Ők valóban jó képességű, de felelőtlen gondolkodók útmutatásait sajátságosan értelmezve cselekedtek.

E két esemény között minden elképzelhető, felfordulás, erőszak, tömeggyilkosság, diktatúra, szövetségesek árulása, egymás kiirtása megtörtént. Eredmény: 40 ezer nyaktiló, 200 ezer főbelövés, 500 ezer bebörtönzés (ilyenkor hiányzott a Bastille). Udvarházakat fenekestől fordítottak fel, nemesek tízezreit irtották ki, indok nélkül. Betiltották az egyházak működését.

A forradalom egyetlen pozitívuma, a máig is használt trikolor bevezetése volt.

XVI. Lajost és családját lefejezték, s a forradalom valamennyi vezetője erőszakos halált halt, többnyire saját társai révén. Erre példa Danton mondása a hóhérjának:

• Nekem elég egy kötél, a másikat tegye el Robespierre-nek!

Így is történt.

Ezt hívják francia forradalomnak (a felvilágosodás jegyében).

Ismerkedjünk meg egy másik forradalommal, ahol már az ideológia vezérelvként működött, de lényegét tekintve sokban hasonlított a francia forradalomra.

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom

A legjelentősebb eltérés a francia forradalomtól, hogy a NOSzF-ban a zsidók aktív, cselekvő szerepet játszottak. Az ideológiailag nagy „trojkából” csak Engels lógott ki, mint kakukktojás. Itt is feje tetejére állítottak mindent, a csőcselék szerepe itt is meghatározó volt, a megdöntött hatalom szinte valamennyi vezetőjét kiirtották, természetesen a teljes cári családdal egyetemben. Az egyházi vezetést kompletten lecserélték a bolsevista ideológiával, amiben a magukat forradalminak mondó felforgatók voltak csak igazán otthon. Más eltérés is mutatkozott a francia forradalomtól, mégpedig a zsidók megosztott szerepe.

Amint az „Egy nép útja” című anyagban (a Káosz első része) olvashattuk 1918-ban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom alatt 60 ezer zsidót öltek meg. Ezzel szemben az alábbi Kakasy Bernadett tollából származó tanulmányból kitűnik, hogy Oroszországban 1917-ben minden a zsidókat korlátozó törvényt eltöröltek, minek következtében úgy a baloldalon, mint a jobboldali pártok vezetésében hemzsegtek a zsidók, nem is beszélve a tisztán faji alapokon létrejött pártokról.

Lássuk!

Kakasy Bernadett: A zsidók és az 1917-es forradalom

MOSZT Történész Céh Egyesület: MOSZT 3,

Pécs, 2009

1917-ben minden zsidókat korlátozó törvényt eltöröltek, ennek következtében néhány pártban túlsúlyba kerültek, mint például:

      -     OSzDMP: 12 tagból 9 zsidó,

      -     mensevikek: 11 tagból 11 zsidó,

      -     eszerek: 15 tagból 13 zsidó,

      -     baloldali eszerek: 12 tagból 10 zsidó,

      -     anarchisták: 5 tagból 4 zsidó.

Csak zsidókból álló pártok:

• Általános Zsidó Munkásszövetség,
• Zsidó Néppárt,
• Zsidó Szociáldemokrata Munkáspárt,
• Cionista Szocialista Munkáspárt,
• Szocialista Zsidó Munkáspárt.

A forradalom első hetében csak az USA’-ból 265 zsidó tért haza, az Európából hazatért 244 főből 170 zsidó származású (vallású) volt.

Zsidó vezetők:

V.I. Lenin anyai ágon dédapja – vallását nem gyakorló zsidó származású - bor- és szeszkereskedő, nagyapja orvos.

Trockij (született Bronstein) mexikói származású zsidó politikus, forradalmár.

Mennyire volt jelentős a zsidók szerepe november 7-én?

A hatalomátvételt a zsidó Trockij szervezte, aki a helyi szovjet elnöke volt Petrográdban. Később ő lett a vörös hadsereg megszervezője és a bolsevik kormány első hadügyminisztere. Rajta kívül is voltak zsidók a vezérkarban: Jakov Szverdlov, aki a bolsevik párt szervező titkára volt, és akiről később egy várost neveztek el. Grigorij Zinovjev, aki a Kommunista Internacionálé vezetője volt, vagyis azért volt felelős, hogy a kommunista világforradalom kitörjön. Lev Kamenyev, aki a betegeskedő Lenin helyettese volt a kormányfői poszton. Karl Radek, aki a sajtót irányította. Vagy Mojszej Urickij, a csekista (bolsevik titkosszolgálat, a Cseka) vezető, akiről elnevezték Leningrád leghíresebb terét.

Kezd körvonalazódni a dolog. Ahogy azt a spanyol példán láthattuk, Tomás de Torquemada, zsidó származású – „megtért” – spanyol állampolgár vezényelte le a spanyol inkvizíciót, aminek következtében 97 321 – többségében zsidó – ember lett az áldozata.

 Az orosz/szovjet példából is kiviláglik, hogy a zsidó vezetők legfőbb szerepe az volt, hogy bármiképp is alakuljon a forradalom, ők vezető szerepben legyenek. Mindezért nem volt túlzás a 60 ezer zsidó áldozat sem. Az „Egy nép útja’-ból” csak annyi világlik ki, hogy az orosz forradalomban 60 ezer szegény-, szerencsétlen zsidó esett áldozatul. Arról nem szól a fáma, hogy ebben pár zsidó vezetőnek volt hathatós szerepe (éppúgy, mint a spanyol inkvizíciónál).

A zsidók második magyar vonatkozása

 A Monarchia ernyője alatt a magyar-zsidó együttélés ígéretesnek látszott. Az élet számos területén zsidók vezető szerepet töltöttek be. Így Vázsonyi Vilmos igazságügyi miniszter, báró Hazai Samu tábornok, Stern Albert kereskedelmi miniszter volt, de a Nyugat folyóirat szerkesztői, írói között volt Ignotus, Osvát Ernő, Balázs Béla, Lukács György.

De érdemes megemlíteni a cionista mozgalom két megteremtőjét is  Theodor Heinzl-t és Max Nordan-t (születési neve: Sünfeld Miksa), mindketten magyarországi szülöttek. A zsidó-magyar együttélés a Nagy háború után romlott meg, amikor a zsidóság képviselői azon baloldali (bolsevik) csoportosulásokban kerültek túlsúlyba, amelyek Magyarország szempontjából végzetesen károsnak bizonyultak. Sajnos mindehhez magyar társakat is találtak, de semmi kétség a zsidóság hátrányos megítélésében tevékenységükkel jelentős szerepet játszottak.

Az un. Őszirózsás forradalom, nevezhető lenne egyszerűbben (és találóbban) gróf Károlyi Mihály-féle puccsnak. Károlyi ugyanis esküdt ellensége volt gróf Tisza Istvánnak, Magyarország miniszterelnökének, ellene személyes bosszút esküdött. Tisza ellen négy fegyveres merényletet követtek el, az elsőt Kovács Strasszer Gyula, a másodikat Lékai Leitner János, a harmadikat Palafalvi György, míg a negyediknél (1918. október 31.) több fegyveres szállta meg a házát és gyilkolta meg (A Roheim-villa sötét titka). A gyilkosság hátterében a hatalomra törő – nemzetközileg ismert hazárdjátékost (kártya stb.), Károlyit – sejthetjük. Károlyi miniszterelnökké tetette magát (1918. október 31 – a Tisza gyilkosság napjától – 1919. március 21. között). Baloldali, bolsevik érzelmű emberekkel és a börtönökből kiengedett köztörvényes (tengerészeknek beöltöztetett) bűnözőkkel vette magát körbe. Az október 29-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottsága lényegében az un. Galilei kör tagjaiból választódott ki, (többen a Tanácsköztársaságban is pozíciót töltöttek be) akik az alábbiak:

Amint az a névsorokból is kiderül úgy a Galilei Körben, mint az őszirózsás forradalomnál, s az azt követő kormányzásnál – egészen a tanácsköztársaságig – túlsúlyban voltak a zsidó származásúak, ami nem egyszerűen egy népesség arányos felül reprezentációt jelent, hanem egy túlzó, csaknem kétharmados részarányt. (11 zsidó, 8 bűnös magyar.” Tormay Cécile) Mindez tapasztalható a magyar származású Nobel-díjasoknál is, csak teljesen más végkifejlettel. Egy veszített háború, egy kivéreztetett ország „megszabadult” az egyetlen olyan személytől, aki mint miniszterelnök híven és hitelesen képviselhette volna hazánkat (Tisza István), így lehetővé vált egy Károlyi által vezetett puccs, ami a trianoni események közvetlen kiváltója lett. Ebbe a kaotikus helyzetbe kapcsolódott be a zsidóság azon része, amely a zavarosban való halászat kedvéért, nem csak az országot, hanem a benne élő fajtársait is veszélybe sodorta.

Károlyi leszereltette a hazatérő katonaságot, és mindenféle ellenállást megtiltott a hazánkba betörő, román, szerb, cseh és szlovák zabráló hordákkal szembe.

Puccs a Károlyi éra ellen.

A Károlyi Mihály elnökségével fémjelzett Berinkey kabinet szociáldemokrata átalakítást tervezett, a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesülésével. Azonban, Károlyiék tudomása nélkül a börtönben lévő Landler Jenő és gyűjtőfogházban lévő Kun Béla megegyezett a proletárdiktatúra bevezetéséről. Károlyi csak másnap a lapokból tudta meg, hogy a kormányzásról „önként” lemondott átadva a hatalmat a Kun Béla kommunista vezető által kikiáltott Tanácsköztársaságnak.

A Tanácsköztársaság vezetését végző Forradalmi Kormányzó Tanács tagjai az alábbiak:

• Böhm Vilmos (hadügyminiszter), írógép szerelő, 1949-ben, Stockholmban hunyt el.
• Szamuely (Szamudi/Samiel) Tibor hadügyi népbiztoshelyettes, közoktatási népbiztos, a kommün terrorszervezetének vezetője.(tömeggyilkos), illegális határátlépés miatti letartóztatásakor öngyilkos lett 28 éves korában,
• Varga (Weissfeld) Jenő A Tanácsköztársaság népbiztosa, ő volt a malenkíj robot kitalálója, 84 éves korában természetes halállal halt meg Moszkvában,
• Kun Béla (Berele Kohn) külügyi népbiztos, a Magyar Tanácsköztársaság tényleges vezetője, a vörösterror idején 590 embert végeztetett ki, közülük számos „burzsuj” zsidó volt. A Tanácsköztársaság bukása után (a többi népbiztossal együtt) Ausztriában kapott menedékjogot. Később, mint a Krimi Szovjet elnöke 60 ezer embert végeztetett ki, főként tatárokat. Lenin küldötteként elsősorban a németországi munkásfelkeléseket szervezte kevés eredménnyel. (Kun béla egy félkegyelmű, mondta el tízszer is Lenin.) A sztálini tisztogatás áldozata lett 1938-ban, 1955-ben rehabilitálták.
• Kunfi-Kunstatter Zsigmond (apja Kohn Benedek) közoktatási népbiztos, a T.K. bukása után Bécsbe emigrált, ahol 1919-ben öngyilkosságot követett el,
• Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos, Szovjetunióban a Vörös Segélyben is dolgozott, a sztálini tisztogatás áldozata lett,
• Garbai Sándor a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, a Peidl-kormány közoktatásminisztere, 1947-ben Franciaországban természetes halállal halt meg,
• Pogány (Schwarz) József a Komintern munkatársa, az Amerikai Kommunista Párt végrehajtó bizottságának tagja, a sztálini tisztogatásnál 1938-ban kivégezték, 1956-ban rehabilitálták,
• Vágó (Weisz) Béla népbiztos, katonai parancsnok, a sztálini tisztogatás keretében 1939-ben kivégezték, 1956-ban rehabilitálták,
• Rónai (Rosenthal) Zoltán igazságügyi népbiztos, 1940-ben öngyilkos lett,
• Landler Jenő Matesz, a T.K. belügyi és kereskedelmi népbiztosa, 1928-ban Moszkvában, szívelégtelenségben hunyt el, a Kreml falában díszsírhelyen nyugszik,
• Szántó (Schreiber) Béla Lőb, a T.K. hadügyi népbiztosa, a Világháború után varsói nagykövetként működött, szívroham végzett vele 1950-ben,
• Lukács (Löwinger) György, a T.K. közoktatási népbiztosa, a II. Nagy Imre kormány népművelési minisztere, az MTA rendes tagja, elhunyt 1971-ben Budapesten,
• Hevesi Gyula (Hevesi Adolf és Polacsek Mária gyermeke), a T.K. szociális termelési népbiztosa, Szovjetunióból 1948-ban tért haza, az Országos Találmányi Hivatal elnöke, Kossuth-díjas, 1970-ben Budapesten halt meg.
• Dovcsák Antal vasesztergályos, a T.K. szociális termelés népbiztosa, 1924-től Ausztriában a vas és fémmunkás szakszervezet tisztségviselőjeként tevékenykedett az 1962-ben bekövetkezett haláláig.

„Futottak” még:

• Ágoston (Augenstein) Péter, külügyi népbiztos,
• Szántó (Schreiber Lőb) Béla, hadügyi népbiztos,
• Székely (Wessit) Béla, pénzügyi népbiztos, Szovjetunióban kivégezték,
• Hamburger Jenő, földművelési népbiztos,
• Hevesi (Honig) Gyula, szociális népbiztos helyettes,
• Csizmadia Sándor, földművelési miniszter, öngyilkos lett.
• Vántus Károly, KMP titkára volt, a népbiztosok elleni perben 46 rendbeli gyilkossággal, pénzhamisítással, rablással vádolva halálraítélték, szovjet fogolycsere,
• Kalmár (Kohn Elkán) Henrik, németügyi népbiztos, agitátor, halálraítélt, fogolycserés,
• Erdélyi (Erlich) Mór, közélelmezési népbiztos,
• Illés Artúr (Arthur Braun, Scorpio), közellátási népbiztos,
• Preusz Mór (a.n. Neumann Róza), nyomdász, a T.K. alatt a fővárosi direktórium tagja,
• Vincze (Weinberger) Sándor, a fővárosi direktórium tagja,
• Dienes László, a fővárosi direktórium tagja, könyvtárigazgató,
• Bíró (Burger/Buxbaum) Dezső, a Vörös Őrséget vezető politikai népbiztos,
• Lengyel (Goldstein) Gyula a Magyar Nemzeti Bank elnöke.

A 15 tagból 14 volt zsidó származású, akik közül Szamuely (Szamudi) Tibor és Kun Béla (Berele Kohn) több ezer zsidó (és több tízezer ártatlan ember) kivégzését rendelték el.

Mint láthatjuk – utólag kiderült – hogy a Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsának tagja lenni, nem egy életbiztosítás. A 15 emberből nyolcan haltak meg természetes halállal, négy a sztálini „tisztogatás” áldozata lett, hárman öngyilkosságot követtek el. Ja, kérem, a politikusság veszélyes üzem.

Az Őszirózsás forradalom utáni Károlyi (Berinkey) kormány, majd a Kun Béla által fémjelzett Tanácsköztársaság – egyébként is vérzivataros – 9 hónapja alapjaiban „megalapozta” Magyarország sorsát, a trianoni döntést. Ezen időszak alatt a kormányok összetétele döntően a zsidóságra alapozódtak (60-, illetve 95 %-ban), azaz nem csoda, ha a magyar nép emlékezetében a trianoni tragédia és az azt megelőző kormányzások óhatatlanul is összemosódnak. Emellett nem elhanyagolandó, hogy a sajtó munkatársainak 40 %-a volt zsidó, és egyre több hivatalban cseréltek le képzett szakembereket gyakorlatlan (esetleg magyarul beszélni is alig tudó- askenázi) zsidókra.

Végül is talány, hogy a magyarországi zsidóság egy része miért aktivizálta ilyen mértékben magát ebben a kritikus időszakban, s ráadásul ennyire szerencsétlenül járt el, úgy a saját fajtájának képviselőivel-, mint a többségi magyarsággal szemben.

A zsidósággal szemben kialakult ellenérzet másik jelentős kiváltó oka a tízezer számra hazánkba betelepülő un. „askenázi” zsidók voltak.

 „A háború elől menekülő zsidók ugyancsak nagy felháborodást keltettek a helyi lakosokban. Az úgynevezett galiciánerek Galíciából menekülő zsidók voltak, akik a történelmi Magyarország határain kívül éltek, következésképpen nem érezték magukat magyarnak; magyarul nem tudtak, és a legcsekélyebb mértékben sem azonosultak a hivatalosan deklarált háborús célokkal. Viszont belevetették magukat a háborús nélkülözések talaján burjánzó feketekereskedelembe és sokan közülük hihetetlenül rövid idő alatt irigylésre méltó vagyonra tettek szert.” Így egyre erősebb lett a kontraszt „a fronton vérét ontó magyar” és az „üzletelő zsidó” között.”

„A háború első esztendejében az orosz invázió elől menekülve futottak a galíciaiak kaftános karavánjai. Osztrák állampolgárok voltak, a magyar főváros mégis befogadta őket. Itt maradtak, meggazdagodtak. És most, mikor földönfutó magyarok jönnek, az úgynevezett magyar kormány budapesti sajtója ajtót mutat nekik.” (Tormay Cécile: Bujdosó könyv)

Kun Béla repülőgépen menekült az országból.

Délután - úgy öt óra felé - a Hungária-szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.

A gépet maga a népbiztos vezette.

Alacsonyan szállt, alig húsz méter magasságban, úgy hogy arcát is látni lehetett. Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút is intett egyeseknek.

Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.

Karjairól vastag aranyláncok lógtak.

Egyik ilyen aranylánc, mikor az aeroplán magasba lendült, s eltűnt az ég messzeségében, le is pottyant a Vérmező kellős közepére, és ott egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adóhivatalnok a Várban, a Szentháromság téren, valami Patz nevezetű - Patz Károly József - meg is találta.

Legalább a Krisztinában ezt beszélték. (Kosztolányi Dezső: Édes Anna)

 V.Zs.