KÁOSZ III. rész

A zsidóság a II. Világháború előtt, alatt és után

A világháború előtt a háborúval érintett európai országokban (Nagy Britanniát kivéve) 9,8 millió zsidó élt, közülük 5,6 millió halála hozható összefüggésbe a háborúval, a holokauszttal.

A zsidó lakosság eredeti létszáma, az „elpusztultak” száma és aránya

A táblázat adatainak jobb értelmezése érdekében meg kell jegyezni, hogy egy dolog az országokból kihurcolt zsidók száma, s más az aránya. Azaz hazánk az elhurcolt zsidók számában ugyan a harmadik a sorban, de az arányokat tekintve nem tér el jelentősen az európai átlagtól.

Ami egy ilyen táblázatból nem derül ki, hogy Románia „önként- és dalolva” vitt Németországba 287 ezer zsidót, de közben szintén önszorgalomból 40 ezret saját maga végzett ki egy hét alatt, kisgyermeket is a falhoz csapva (Matiatias Carp: Holokauszt Romániában). Emellett a cigányságot is tízezer számra likvidálták így-, vagy úgy.

Szinte érthetetlen, hogy a zsidó szempontból (is) halálgyárnak titulált náci Németország a területén élő zsidóknak „csak” a 25 %-át irtotta ki, s úgy tűnhet, hogy ezzel Európa szinten a kiemelkedően kímélte meg a zsidóit.

A magyar adatokhoz hozzátartozik, hogy a Horthy éra alatt (a német magyarországi katonai megszállásig, 1944. március 19.-ig) semmi bántódásuk nem volt (sőt hazánkba menekültek ezerszámra a zsidók más veszélyeztetett országokból). A megszállás után hazánk nem csatlós, hanem ellenséges országnak számított.

A zsidóság viszonyulását a Horthy kormányhoz az alábbiak fémjelzik:

“A Pesti Izraelita Hitközség Horthy Miklós 76. születésnapján a Wesselényi utcai Hősök templomában hálaadó istentiszteletet tartott. A hitközség elöljárósága, képviselő testülete testületileg megjelent, képviseltették magukat az összes felekezeti szervezetek és intézmények. Dr. Hevesi Ferenc főrabbi, ünnepi beszédében emlékezett meg a Kormányzó Úr dicsőséges országlásáról, s könyörgő imában kérte a Mindenhatót, hogy áldja meg Kormányzó Urunkat és a magyar hazát… Az istentisztelet a Hiszekeggyel kezdődött és a Himnusz eléneklésével ért véget.”

Az eseményt követő ünnepségen felolvasásra került a magyarországi és Erdély-honi zsidóság 1848. március 17-i kiáltványa is:

„Magyarok vagyunk és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallás-felekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, a hazára és ránk is árasztott kegyelemért, de az élet minden egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk.”

A koncentrációs táborokról

Úgynevezett (koncentrációs) munkatábor már Hitler hatalomra jutása előtt is volt (Dachau 1933. március, Buchenwald 1937. július), aminek semmi köze nem volt még a zsidósághoz.

A III. Birodalomhoz köthetően – több ország területén – 49 koncentrációs munkatábor működött, az alábbi céllal (néven):

• megsemmisítő tábor 10 darab,
• koncentrációs munkatábor 17 darab,
• ifjúsági tábor (női, férfi, vegyes),
• családi munkatábor,
• (át)nevelő tábor,
• börtöntábor,
• tranzittábor,
• gyűjtőpont (tábor, pl, Kistarcsa összesen: 2000 fővel).

A 49 táborból 7 volt olyan, ahol nem volt sohasem rab, értelemszerűen halott sem. Hat olyan tábor volt, ahol összesen 148 ezer fogoly volt, de egyetlen halott sem volt.

A megsemmisítő táborok mindegyikében voltak túlélők, példa erre Bergen-Belsen, ahol 70 ezer(!) halott volt, de ebből 35 ezer tífuszban halt meg, közvetlenül a felszabadítása előtt. A tábor felszabadításakor 53 ezer(!) túlélőt menekítettek ki.

Megállapíthatjuk, hogy az un. megsemmisítő táborok is munkatáborok is voltak egyben, különböző százalékban voltak túlélők, tehát céljuk nem elsősorban a megsemmisítés volt (erre a célra elvileg egy tábor is elég lett volna).

Meg kell jegyezni, hogy a koncentrációs munkatáborokba bevezették az un. „kápó” rendszert, ami abban nyilvánult meg, hogy a zsidók közül kinevezett „munkavezetők” olcsóbbá tették a tábor fenntartását (ellenőrzését), s a kápók túlkapásai nem a németek lelkiismeretét terhelték.

A koncentrációs táborok között volt „átjárás”, példa erre a magyar származású (?) Nobel- békedíjas (1986) Elie Wiesel (Máramarossziget 1928. szeptember 30.), aki három tábort is váltott az édesapjával együtt, aki vérhasban halt meg. Wiesel további élete során 14 kitüntetést, és díszdoktori címet kapott a Romániai Csillagrendet is beleértve(!). A holokauszt kifejezés tőle származik.

A visszaemlékezéseiben Elie Wiesel, ugyanúgy, mint Anna Frank a naplójában (az apjáról írt részben), valamint Simon Wiesenthal (az öngyilkossága utáni) történésekben leírják, hogy a koncentrációs táborokban gyógykezelésben részesültek (az életüket mentve meg). Nobel-díjas Kertész Imrénk is állította, gyógyították a beteg embereket a koncentrációs táborokban. A holokauszt túlélő, revizionista Paul Rassinier a gázkamrákról szóló vádakat „a teljesen valóságos alapok nélküli háborús propaganda klasszikus példájának” nevezte. Ugyanígy tagadta a gázkamrák létét a katolikus klérus egy része is.

Holokauszt statisztikák

A koncentrációs táborokban főként (különböző származású) zsidókat (5 millió körül), politikai foglyokat (nem találtam adatot), fogyatékosokat (több százezer?) cigányokat (400 ezer) és melegeket (12 ezer) gyűjtöttek össze, tartottak.

A megsemmisítettek (likvidáltak) száma:

• a megsemmisítő táborokban (10 db) 4 674 ezer fő,
• a kényszermunkatáborokban (17 db) 709 ezer fő.

Összesen 27 tábor és 5 383 ezer halott (ezekben a számokban már a fogyatékosok és a politikai foglyok is szerepelnek).

A számadatok összevetésénél kiderül, hogy a politikai foglyok-, és a több százezerre tartott fogyatékosok nélküli emberáldozatok száma legkevesebb 5 412 ezer fő lehetett, viszont a koncentrációs táborok (49 tábor) összesített adatai szerint ez a szám 5 383 ezer fő volt. Tehát itt csaknem egymillió fő körüli deficittel találkozhatunk.

A koncentrációs táborok input statisztikái szinte létszámra viszonylag pontosan nyomon követhető. A háború végét megélő, túlélők száma egyértelműen sehol nem található meg, holott a táborokból kiszabadultak megszámlálása nem tűnt volna nehéz feladatnak. Egyes források szerint a túlélők száma 2 493 ezer főre tehető, azaz a nehéz háború végi körülmények ellenére is nagy számban akadtak túlélők. (Nyilvántartások szerint a táborokban élők napi fejadagja magasabb volt, mint például a drezdai lakosság esetében.) Tény az, hogy 1999-ben még mindig akadt 135 ezer túlélő (54 évvel a háború vége után), akik kártérítési igénnyel léptek fel.

De nézzük meg egy másik állítást is!

Richard E. Harwood (Verrall) „A hatmillió zsidó mítosz nyomában” című könyvében az alábbiakat állítja:

A második világháború során semmiképpen nem irthattak ki a németek hatmillió zsidót. Egyszerűen azét nem, mert Európában nem volt összesen hatmillió zsidó. Ha valóban hatmillió embert végeztek volna ki a zsidósága miatt, akkor a második világháború után gyakorlatilag írmagja nem maradt volna a zsidó népnek Európában. Némi statisztikákra hivatkozó matematika után arra a következtetésre jut, hogy a második világháború alatt Európában, kalkulálva a statisztikák szerinti kivándorlással, mindösszesen 3,5 millió zsidó élhetett, és maximum másfél  millió zsidó halt meg a háború során. Ebből a másfél millióból a koncentrációs táborokban meghalt zsidók számát 300.000–500.000 főre teszi.

Többek között abból a logikából indul ki, hogy nem találtak parancsot a Harmadik Birodalom iratai között, amely a zsidók kiirtására vonatkozna. (A „végső megoldás” alatt nem a zsidók megsemmisítését, hanem a táborokba történő szállítását és dolgoztatását kell érteni.) Másfelől a koncentrációs táborok munkatáborok voltak, értelmetlen lett volna a hadiiparnak dolgozó olcsó munkaerő drága elpusztítása. Emellett hivatkozik arra, hogy a németek Madagaszkáron kívánták Izraelt létrehozni, de az angolok és franciák ezt a tervet „megfúrták”, mondván, hogy a helybeli lakosság kárára lenne a zsidók Madagaszkárra való költöztetése (még a háború előtt).

Próbáljuk e kérdés tisztázására segítségünkre hívni a győztes hatalmakat!

Az USA légiereje az állítólagos mészárlás csúcspontján rendszeresen (emberi felismerésre alkalmas) felvételeket készített, ahol semmi „rendellenesség”, vagy gödrök ásása, krematóriumok füstje nem látszott.

Az angol hírszerzés az Enigma megfejtése után 1942-től minden nap megfejtette a Dachauban, Buchenwaldban, Auschwitzban és másutt leadott rejtjelezett üzeneteket, a napi létszámjelentésekkel együtt, amelyből szintén nem világlott ki esetleges (tömeg)mészárlás ténye.

A holokauszt és a világ viszonya

Tény a németországi bombázásokról:

„A bombázások egy éve sújtják a III. Birodalmat. A légitámadások 1943-ban, a casablancai konferencia után fokozódnak. A Németország elleni légitámadások fontossági sorrendjét a szövetségesek casablancai konferenciáján határozták meg 1943 januárjában. Ez a következő volt: tengeralattjáró-támaszpontok; a német repülőgépipar; a fontosabb közlekedési csomó- pontok; olajfinomítók és üzemanyaggyárak; és a hadianyagot előállító üzemek.”

„1943-ban a szövetségesek a legtöbb bombát a közlekedési vonalakra dobták (Frankfurtban, Salzburgban, Mannheimban, Würzburgban, Münchenben a hidak, vasútvonalak és utak 80%-át semmisítették meg). Második helyen a városok voltak (25%), majd a katonai objektumok (20%), az üzemanyagipar (12%), a repülőgépipar (9%) létesítményei következtek. A fennmaradt 4% az ipar egyéb területeit érintette.”

Megállapítás:

A koncentrációs táborokban elsősorban zsidó származású emberek voltak, ráadásul nem a tehetős zsidók, hanem a szegényebbek (vagy éppen szegények), a dolgos hétköznapi zsidók, akik beilleszkedve a társadalmakba (nemzetállamokba), azok javára voltak. Nagy részük elsősorban azt a nemzetiséget vallotta magáénak, amely országban élt, s másodlagosan tartották magukat zsidónak. A zsidó nagytőke tagjai közül egy sem volt koncentrációs táborban.

Ők alapították meg a Zsidó Világkongresszust Genfben, Svájcban 1936. augusztusában a nácizmus terjedésére és az európai antiszemitizmus erősödő hullámára reagálva. A háború alatt mindvégig azért lobbizott a WJC a szövetséges kormányoknál, hogy vízumhoz jussanak a zsidó menekültek Európából és biztosítsák a zsidó kisebbségek jogait a szövetséges erők által felszabadított területeken.

Mindezek ellenére a Bermudai Menekültügyi Konferencián 1943-ban mind az Egyesült Államok, mint Nagy-Britannia visszautasította a bevándorlási szabályok enyhítését, beleértve a Brit Kötelező Palesztinát. A döntésre reagálva a WJC a következőket reagálta: “Az igazság az, hogy ami az európai zsidók Egyesült Nemzetek általi megsegítésének útjában áll valójában az nem az, hogy egy ilyen program veszélyes lenne, hanem hogy egyszerűen hiányzik az akarat bármilyen kockázatot vállalni értük.”

 1941 végén és 1942 elején nyugati diplomaták és újságírók szórványos információkhoz jutottak sok ezer zsidót érintő náci tömegmészárlásokról a németek által elfoglalt Lengyelország és Oroszország területén. Igaz a híreket nehéz volt megerősíteni.

1944. augusztus 9-én a WJC mentő egy üzenetet továbbított az Egyesült Államok Külügyminisztériuma felé sürgetve a gázkamrák elpusztítását és az Auschwitz-ban és az felé vezető vasútvonalak lebombázását, de kérésüket az alábbiakkal utasították el:

”Vizsgálódásaink nyomán egyértelművé vált, hogy egy ilyen művelet csakis jelentős légi támogatás átcsoportosítása révén lenne kivitelezhető, melyre azonban alapvető szükség van jelenleg döntő jelentőségű hadműveleteink sikeréhez máshol. Emellett mindenképpen kétséges lenne a hatásossága s ezért nem tudja kellően indokolttá tenni forrásaink felhasználását."

Tehát a zsidók körülbelül fele (a Zsidó Világkongresszus szerint 16 milliónak a fele), nem a németek által elérhető területeken élt a második világháború előtt. Az európai kötődésű zsidó nagytőke kivonult a német érdekszférából, potens képviselői már az USA’-ban éltek és működtek. Ők nem tudták hitelt érdemlően bizonyítani a folyamatban lévő holokauszt tényét, valamint a szövetségesek nem tartották kulcsfontosságúnak a támadó potenciáljuk átcsoportosítását a koncentrációs táborok felé vezető vasutak bombázására. (Felvetődhet a kérdés, hogy a koncentrációs táborokban veszélyeztetett zsidóság sorsának védelme miért nem képezte elsődlegesség tárgyát.)

A Zsidó Világkongresszus működésének hatékonytalanságára, vagy az állítások bizonyíthatatlanságára utal a szövetségesek „érzéketlensége” a holokauszt témája iránt. Kérdéses, hogy a koncentrációs táborokban valójában mi és hogyan történt, mert egy zsidóirtás esetén, a nyugaton élő zsidóság saját fajtestvéreik százezreit, millióit hagyta meggyilkolni, az 1942 óta történő folyamatos Németország elleni bombázások célpontja ugyanis soha nem volt valamelyik koncentrációs táborba vezető vasút. S mivel sem Churcill, sem Roosevelt, sem de Gaulle emlékirataiban nem tett említést a koncentrációs táborokban folyó emberirtásokról, azok súlyának megfelelően, jogos a feltételezés, hogy a zsidó nagytőke képviselői nem „menedzselték” helyén a fajtársaik kiirtásának kérdését.

Mindenesetre a Zsidó Világtanács a háború befejeződése után, egy önálló állam megalapításának ügyében, és a kártalanítások kérdésében lett igazán hatékony.

A világháborút követően Palesztina területén rendszeressé váltak a zsidók és az arabok egymás, és a britek ellen elkövetett erőszakos cselekményei.

Az utolsó brit katona távozásával egy időben, 1948. május 14-én, 17 órakor a tel-avivi múzeum nagytermében a Zsidó Ügynökség nevében D. Ben Gurion hivatalosan bejelentette, hogy Palesztina zsidó ellenőrzés alatt álló területein létrejött Izrael.

A létrejövő Izrael Államot de jure Moszkva szinte azonnal elismerte. Az Egyesült Királyság a térségben Transzjordániát támogatta és 1949. január 29-én ismerte el Izraelt. Az USA részéről Truman elnök 1948. május 14-én de facto elismeréséről biztosította az új államot, a de jure elismerésre azonban csak az első izraeli választásokat követően, 1949. január 31-én került sor.

1952. szeptember 10-én a WJC és a Követelések Konferenciája a nácik áldozatainak közvetlen kártérítését és a náci üldözés károsultjainak kárpótlási igényeit rendező törvények elfogadását rögzítette. Ennek értelmében a Nyugat-Német kormány 450 millió márkát különített el a nácik által üldözött zsidók segítésére, rehabilitációjára, kártalanítására és visszatelepítésére. Hasonló megállapodásokat írtak alá Izrael állammal is.

A Követelések Konferenciája szerint több mint 287 ezer zsidó holokauszt túlélő részesült élethosszig kompenzációs nyugdíjban a Német Szövetségi kártalanítási törvény alapján. Németország a zsidó követelések kielégítésére összesen 60 milliárd amerikai dollárt költött. Ez, a jelenlegi árfolyam szerint 21 billiárd forintnak megfelelő összeg bár nagynak tűnik, de ha elfogadjuk a 6 milliós zsidó áldozatok számát, fejenként csupán 3,5 millió forintot jelentene (nem mintha lenne akkora összeg, ami egy emberéletért kompenzálna). Ezért nem csoda, hogy még napjainkban is különféle ürügyeken, különféle országoktól, vállalatoktól újabb és újabb kártalanításokat kívánnak behajtani (Svájc un. „alvó számlái”, MÁV stb.)

Emellett folyamatos zaklatásoknak vannak kitéve olyan vezetők, akik a rivaldafényben vannak, világszintű visszhangot kelt személyük holokauszttal történő összemosása. Ilyen volt Kurt Waldheim esete is, aminek cáfolatául említhetjük az alábbiakat.

A zsidó származású volt osztrák kancellár Bruno Kreisky a Zsidó Világkongresszus lépéseit „rendkívüli aljasságnak” nevezte, hozzátéve, hogy a választások során az osztrákok „nem fogják megengedni a külföldi zsidóknak, hogy megmondják nekik, ki legyen az elnökük.” A vádat a kivizsgálására felállított bizottság megalapozatlan hazugságnak nevezte.

Napjainkban:

Mihail Gorbacsov feloldotta a moszkvai levéltárban titkon őrzött dokumentumok vizsgálatának tilalmát, miszerint Auschwitzban precízen nyilvántartottak minden fogva őrzöttet, lejegyezve minden halál okát a kivégzésektől (akasztás, vagy agyonlövés) a betegségekig, szívrohamig és egyéb okokig. A legtöbb halálesetet betegség okozta. Auschwitzban 74 ezer halálesetet tartottak nyilván, melyek közül 30 ezer volt zsidó, a többi orosz, lengyel, vagy egyéb nemzetiségű volt. A levéltárból kikerült adatokról semmi nem deríthető ki az interneten. Miért?

Ferenc pápa 2020. március elején megnyitotta a kutatók előtt a XII. Piusz pápasága alatt kelt dokumentumok (1999-ben kutathatóságát letiltott) archívumát, minek következtében újra fellángoltak a viták a Szentszék és az egyházfő II. világháborúban játszott szerepéről, a holokauszt idején tanúsított viselkedésükről.

(XII. Piusz, aki 1939 és 1958 között ült Szent Péter trónján.)

A kép teljességéhez tartozik, hogy a háború után állítólag sokan magánlevélben, mások nyilvánosan hálájukat fejezték ki a pápának a zsidók mentéséért. Így tett többek között Golda Meir, Albert Einstein (aki nem vállalta a számára felajánlott államfő tisztjét Izraelben), Pinchas Lapide történész, Israel Zolli római főrabbi, aki át is tért a keresztény hitre, s a keresztségben az Eugenio nevet választotta a pápa iránti tiszteletből.

A világ zsidósága számokban („jelenleg”)

A World Jewish Congress Report 1998. november-decemberi száma részletesen foglalkozik a világ zsidó népességének helyzetével, és a várható folyamatokkal. A szervezet intézete által készített anyag megállapítja, hogy napjainkban Izraelen kívül mintegy 8,6 millió zsidó él, de ha az asszimiláció a jelenlegi ütemben folytatódik, ez a szám az elkövetkező harminc évben felére csökkenhet.

Nézzük meg, hogy egy belátható időn belül (1998-ban és 2015-ben) hogyan alakult a zsidóság létszáma néhány országban!

A két felmérés között 17 év telt el.

Igaz, hogy a felméréseket nem ugyanaz a cég készítette el, de ez nem mentség a jelentős létszám különbségekre. Kizártnak tartható, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora változások állhattak be egyes országok létszámaiban, gondolok itt elsősorban Németországra, ahol a zsidóság 77 %-al emelkedett (pont ebben az országban?), Ukrajnára, ahol 80 %-al csökkent az arányuk, Romániára – ahol a zsidóságot kivéreztette (eladta) Causescu, s ezek után (békeidőben) további kétharmaddal csökkent a létszámuk.

Legszembetűnőbb éppen hazánk, ahol 60 %-al csökkenést mutattak ki (!!!).

A magyarországi adatok elemzése abból indult ki, hogy 1945-ben a túlélő zsidóság minimális létszáma 143 624 fő, a maximális létszáma 260 000 fő lehetett. Az ebből kiinduló számítások azt az eredményt hozták, hogy 2000-ben minimum 64 000, maximum 118 686 anyai ágon zsidó származású személy élt az országban. (Érdekesek a 1945-ös legkisebb és a 2000-es év legnagyobb „becsült” létszámadatai).

A Jewish People Policy Institute nevű kutatóintézet kimutatása szerint a második világháború óta folyamatos gyarapodik a zsidók létszáma. A Holokauszt előtti 16,6 milliós zsidóságból 11 millió fő élte túl a szörnyűségeket, 2015-re azonban jelentős növekedést lehet megfigyelni, létszámuk elérte a második világháború előtti 17 millió körüli létszámot.

70 évvel a Holokauszt után, már majdnem annyi zsidó él a Földön, mint a második világháború előtt. Vagy mégsem? Hiszen a World Yewish Congress Report éppen az ellenkezőjét prognosztizálta 1998.-ban.

Joggal merülhet fel a kérdés, hogy amennyiben a közelmúlt békeéveiben is ilyen ellentmondó adatok jelennek meg a zsidóság létszámairól, hogyan hihetünk egy – elsősorban szovjet-bolsevik bemondáson alapuló – adatnak, vagy egy könyv szerzőjének. (Ne felejtsük el a Katin-i vérengzésekről szóló – sajnos nem példa nélküli – bolsevik hazugságot.)

A zsidóság magyar adataihoz hozzátartozik még a 2019.08.13-án megjelent, a MyHeritage nevű, genetikai alapú családfakutatással foglalkozó szervezet felmérése, szerint az egymillió nyolcszázezer ember DNS-ét feldolgozó tanulmány alapján száz ország közül Izrael után Magyarországon a legmagasabb a zsidó leszármazottak százalékos aránya. - jelentette a Jediót Ahronót című izraeli újság honlapja. A DNS-tesztet beküldő 4981 magyarországi lakos 7,6 százalékánál találták legalább 25 százalékos askenázi zsidó származást - ami azt jelenti, hogy beküldőnek legalább egy askenázi, - vagyis európai zsidó – nagyszülője volt. De utalhatnánk itt gróf. Zichy Péter Pálra, aki állította, nincs hazánkban olyan főúri család, ahol ne lenne zsidó beütés.

A zsidók harmadik magyar vonatkozása

Rákosi (Rosentahl) Mátyás, a Galilei Kör volt titkára, a Tanácsköztársaság népbiztosa 1945 november 5.-én – „távirányítással” – alapította meg a Magyar Kommunista Pártot (Gerő (Singer) Ernővel, Nagy Imrével és Révai (Lederer) Józseffel) egyben kinevezve őket Központi Vezetőségnek. Rákosi Szovjetunióból történő hazajöveteléig Gerő látta el a párt irányítását. Mint az a nevekből is látható a holokauszt ellenére voltak pártalakításra hajlandó, tevékeny zsidók Magyarországon. Illetve Rákosi 1930- és 1940 között a szegedi Csillag börtönben (nyitott börtönajtók mögött) „ült”, felségsértésért, lázadásért, 27 rendbeli tettestársként-, 17 rendbeli felbujtóként elkövetett gyilkosságért, valamint pénzhamisításért. 1940-ben fogolycsere révén került Szovjetunióba, ahonnan 1945 tavaszán jött vissza pártfőtitkárnak.

Az 1947-ben megtartott un. „kékcédulás” népszavazáson (a párt aktivistái 10-20 helyen adták le a szavazatukat), megnyerte, majd a szociáldemokrata pártot magukba olvasztva megalakította a Magyar Dolgozók Pártját, amelynek főtitkára lett, majd „leszalámizta” az ellenzéket, s minden pártkezdeményt betiltott.

Jobbkezét Rajk (Reich) Lászlót, valamint Szőnyi (Hoffmann) Tibort, és Szalai Andrást koncepciós perben elítéltette, kivégeztette.

Munkatársai között volt Hidas (Háder) István pb. titkár, Dézsi (Damweber) Gyula az ÁVH elnöke, Farkas (Lőwy Hermann) Mihály honvédelmi miniszter.

Munkamódszere volt még a gyermekrablás (Nagy Imre fiát raboltatta el, hogy Nagy mondjon le a politikáról), 100-200 embert végeztetett ki, 40 ezer embert tartott rendőrségi őrizet alatt, 300 ezer embert telepített ki, egymillió ember ellen folyt ügyészségi eljárás.

1953-ban (Sztálin halála után) Berija (a Szovjetunió belügyminisztere) akaratából helyette egy nem zsidó Nagy Imre lett az elnök, egészen Berija meggyilkolásáig. Rákosi 1956 július 18.-án volt kénytelen végleg lemondani (az SzKP XX. kongresszusának döntése alapján). Ekkor Szovjetunióba emigrált, onnan csak mint a hamvai került haza.

A rákosi éra után Kádár (Czermanik) János lett az MSzMP elnöke, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Előtte azonban riválisait, Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és a zsidó származású Gyimes Miklóst koncepciós per során elítéltette, kivégeztette.

Hja kérem, a politikusok élete sem volt életbiztosítás.

A rendszerváltás óta konszolidálódott a politikusok élete. Már nincs szükség egymás eltakarítására, megváltoztak a módszerek. Medgyessy már önként adta át a miniszterelnökséget 2004-ben Gyurcsánynak, ő pedig 2009-ben lemondott.

A politikusok származását sem illik hánytorgatni, sőt Gyurcsány Ferencről kevesen tudják, hogy birtokosa a Katolikus Izabella-rend nagykeresztjének (legalább erről van papírja).

A magyarság és zsidóság viszonya

Amint az a fentiekből kitűnik, hogy a Magyarországon élő zsidóknak a többségi – befogadó – nemzethez való viszonyulása az első írásos emlékek szerint is folyamatosan kívánni valót hagyott maga után. A középkori, török megszállás alatti időszak számunkra kedvezőtlen zsidó hatásairól megfelelő bizonyíthatóság hiányában nem teszek említést.

Példátlan azonban, ami hazánkban a Nagy háború után történt, utalok itt az őszirózsás forradalomra, és az azt követő Tanácsköztársaságra. A zsidóknak a fentebb ismertetett tevékenysége többszörösen is kárt okozott hazánknak, miszerint:

1. A forradalom és a Tanácsköztársaság ideje alatt hazánk gyakorlatilag zsidók által vezetett országgá vált, az önkényuralmukkal járó valamennyi károkozást elszenvedve.
2. Ezen időszak alatt hazánkat, cseh-, román és szerb csapatok szállták meg, elképesztő mértékű anyagi károkat eredményezve és emberi megaláztatást okozva. Ezt semmilyen magyar kormány nem engedte volna meg.
3. A legnagyobb károkozás a Tanácsköztársaság győzelme és működése volt, mert ez jelentősen hozzájárult a győztes hatalmak országunkkal szemben tanúsított magatartásával kapcsolatban, a trianoni döntés meghozatalakor.

Nem állítható, hogy ezek az egymást generáló, egymásra halmozódó országunkra döntően káros kihatásának kizárólagos okozói az érintett zsidó „politikusok” voltak, de kétség sem férhet hozzá, hogy szerepük nélkül hosszú távon lényegesen kedvezőbben alakult volna Magyarország történelme.

Mindezek ellenére a magyarság nem azonosította a hazánkban élő zsidóságot a tömeggyilkos Kun Bélával ás társaival. Mint befogadó nemzet, ezúttal is tudtak elvonatkoztatni pár tucat bűnöző zsidó és a velünk együtt békében élni akaró és tudó zsidóktól. Minderre fényes bizonyíték a Horthy korszak (egészen Magyarország német megszállásáig), amit a fentiekben a zsidók által tett nyilatkozatokban is hangsúlyoztam. (Az un. zsidó törvények meghozatala önmagában még nem jelent antiszemitizmust, senki ne gondolja ugyanis, hogy Németország csatlósaként megengedhette volna hazánk magának azt a luxust, hogy nem tesz úgy, mint aki nem áll be a fősodorba. Egyébként is, a velünk szövetséges Németországgal fegyveres ellenállásunkra is sor került, éppen a zsidó kérdés kezelésének kapcsán.)

A második Világháborút követően Rákosi (Rosentahl) Mátyás és jelentős létszámban lévő zsidó bűnöző „testvérei” újólag – most már évekre szólóan – jelentős anyagi és emberi katasztrófát okoztak (a „csonka”) Magyarországnak, nem kímélve fajtársaikat sem, egymást is gyilkolva. Végül is ezt is túléltük, s az ország lakossága most sem a zsidóságra haragudott, hanem csak Rákosiékra.

Mindezek után nem veszi ki jól magát, ha néhány zsidó honfitársunk antiszemitizmussal vádol bennünket, főleg azok után, hogy Izrael nem tart annak bennünket, sőt testvéri országnak könyvel el.

Elég volt a vádakból, s ezt nem a mi érdekünkben hangsúlyozom, hanem azon zsidó honfitársaink nevében, akik békében, barátságban és alkotó erőben élnek együtt velünk, s így is szeretnék életüket folytatni. Fel kellene fogni végre, hogy egyes zsidó származású megmondók nem nekünk fognak ártani a véleményük hangoztatásával, hanem elsősorban a magyar-zsidó kapcsolatokban, egyben a békében velünk élő zsidóságnak.

A zsidóság helye a történelemben

Amint az a fentiekből kiviláglik, a zsidóságon belül mindig is voltak olyanok, akik miatt a teljes zsidóságot megbélyegezték, szerte a világban. Ezek a „reprezentánsok” nem átallották saját fajtársaikat veszélybe sodorni, feláldozni, koncként odavetni, annak reményében, hogy előnyökhöz jussanak (akár jogtalan kárpótláshoz is). Mint említettem a „forgalommal szemben” nem a világ halad, aki antiszemitázik, az maga ellen beszél. Ugyanez vonatkozik a világ társadalmi rendjének átalakítására tett kísérletekre. Próbálkozni ugyan lehet, de aki ezt teszi, hosszú távon a leszármazottjainak árt vele (persze egyben az egész emberiségnek, fajtól, bőrszíntől függetlenül).

József és fiai hiába tették rabszolgává Egyiptom népét, végül ők lettek rabszolgák. Legyen elég ennyi tanulság!