Előszó
1968-tól bukkantam fel egy-két évente Moszkvában. A Szovjetunió Leningrádjában, Kievjében, Grúziájában csak egyszer, Baltikuma pedig mindvégig zárva maradt előlem. Felbomlása után másfél évtizedig nem volt dolgom arrafelé, majd kezdődtek útjaim másfél tucatszor Szentpétervárra és sokszor az orosz vidékre, pl. Krasznojarszkba, Ivanovora vagy Penzára. De ezt felülmúlta évi egy-két utam főként Kievbe, néhányszor azonban — az ukrán egyetem Ungvárát is beleértve — peremrészekre is, leginkább persze Lembergbe. S olykor Minszkbe. Itt irrelevánsként pedig a Baltikum sokszoros felfedezését, a pécsi Csekey István professzor tartui nyomainak örömét alig említem. S most egyre gyakrabban már nem akadémiai vagy egyetemi kiküldetéssel, hanem a kintiek konferenciaszervező vagy oktatási meghívásával.
Mit érzékeltem? Legnagyobb, de nem bántó igazodást Belorussziában; önérzetet Ukrajnában; természetes gondolkodói szabadságot Oroszországban.
Már az ezredfordulót követő évtized Pázmány Péter Katolikus Egyetemén néhány kárpátaljai hallgató számolt be arról, hogy kötelező tárgyaik közt nemcsak ukrán jogtörténet, de ukrán jogi eszmetörténet is hangsúllyal szerepel. Új államiság — gondoltam —, hadd dolgozzák fel magukat. De az ukrán kollégák publikációs és vitanyelve (csakúgy, mint mindennapiságában a közvetítő) az orosz volt.
Évek múltán jött csupán, kievi akadémikusoknak is, hogy illik ukránul megtanulniuk; majd időnként publikálniuk is, ámbár nincsenek még szakterminusok, az újonnan kitaláltak pedig idétlenek és senki sem érti ezeket; következő időszakban az orosz és az ukrán párhuzamossága; majd ama megoszlás, hogy nemzetközi fórumokon oroszul, ám hazai közegben ukránul beszélnek s írnak; végül pedig — és ez bizony az elmúlt évtized közepe tájára érett be — az ukrán kizárólagosság.
Ugyanez ment végbe saját beszélgetéstémáikban, érdeklődésükben is. Egyre több szó esett arról, hogy mi mindent — egyszerűbben: mindent! — köszönhet a Szovjetunió az ukrán géniusznak humaniórákban, tudományokban, műveltségben egyaránt. S kezdtek megjelenni az általános és szakenciklopédiák, valamint a sorozatos és pompázatos gyűjtemények a libatenyésztéstől a jogfilozófiáig, a petefészekkezeléstől az űrkutatásig arról, hogy mit termelt az ukrán elme a középkortól a jelenig, esetleg alig publikált s még kevésbé ismert ukrán nyelvű, de úttörő tartalmú kéziratokban vagy elfektetett nyomtatványokban. Ki az, aki kívülről nézvést e folyamatot, igazságot merészelne itt tenni?
Amikor már mindez kezdett igazán szembeötlő lenni, orosz kollégák a hanyagolásnak csakazértis énigenlésbe, majd vádaskodásba, végül gyűlölséggé alakulása láttán egyszerűen nem értették, mi történt a testvérnemzet kollektív pszichéjével. Az ukrán nyelv — amit persze csak időközben tanultak meg! emlékezésem szerint ezt az évezredfordulót követő évtized végén kezdték csak el, ám a tömegszerűség s a gyorsaság mögött ritkán rejlik puszta megérzés és spontán értékkövetés!!! — annyira felmagasztosult, hogy nemcsak az ukrán tudományos akadémia jogtudományi intézete örökös igazgatójának bizonyult elégségesnek, de világtörténeti intézetük friss igazgatójának is, aki beszélgetésünkkor egyetlen oroszon kívüli világnyelvet még egy tőszavas válasz erejéig sem ismert. A kötetlen csevegésekből pedig kiderült, hogy Kievben nem tudnak semmiféle ruszin nyelvi, kulturális vagy egyéb különbözőségről, viszont már kiderítették, hogy bár tényleg létezhetett bizonyos magyar kapcsolódás mai fővárosuk őstörténetében, de már tudják újabban felkutatott valahai nemzetközi szerződésekből, hogy volt — tehát idők eljövetelével jóvátételként majd lesz is! — ukrán főhatóság a ma Erdélyként ismert peremterület fölött.
Alapító szerkesztőbizottsági tagja voltam egy nagyszerű kezdeményezésnek, mely 2011-ben — ó, a balgák! annak ellenére, hogy kievi ügyvédoligarchák voltak, sem látták előre a közeljövőt! — magánkezdeményezésből három pazar kiállítású s igényes tartalmú,
nemzetköziesített párhuzamos jogtudományi folyóiratot gründolt orosz, ukrán és angol nyelven. Indításkor az ukrán változat vállalását látták még hazafias gesztusnak. 2013-ra viszont már el kellett búcsúzniok az akkorra már szégyenletessé lett orosz és angol változattól, majd egyáltalán a múltbéli eltévelyedés visszaható büntetéseként 2018-ban már az ukrán nyelvűt is kénytelenek voltak beszántani.
Számos kijevi konferenciánk olykor egy olyan arányosan kicsi, de belülről tágas belkijevi főúri palotácskában zajlott, ami a szovjet időkben az önálló ENSz-tagállam Ukrán SzSzK külügyminisztériumául szolgált. Három szintjén nem túl nagy helyiségek sokasága, amik mintha valamennyien egy központi nagyterem kiszolgálására lettek volna hivatottak. S meglepőbbként: mosdó sok, bár csakis a pincében — persze a földszintig kizárólag díszlépcsőkön keresztül. Nos, egy közös kiváló angol–amerikai barát jelenlétében egyszer ebből okulva merészelhettem tanmeseként elbeszélni, hogy — közös osztrák–magyar monarchiánk ide vagy oda, s függetlenül attól, hogy adtunk-e közös külügyminisztert vagy esetenként diplomáciában eljáró követet — saját külügyünk nem volt, tehát önnön, olykor vérrel s keserűséggel megszerzett tapasztalatunk sem, és ez mind rajta hagyta nyomát az eseményekre ama vészterhes időkben, amikor ellenségekkel körülvetten nemcsak a monarchia
omlott össze, de országunk is évezredes teljességéből összeomlasztatott.
Amerikai közös barátunk ekkor félrenézett, ukrán barátom pedig az értetlenségből nemsokára felháborodásba váltott át. (Most pedig [e]migrációban a nemzetközi jogot vallatja, hogy annak formalizmusából hazája sorsának jobbítására valamit kicsiholhasson.)
Két napja bukkantam, majd felfigyeltem a mellékelt írásra. Gépi fordítása rengeteg munkát hagyott még; nem is annyira érthetősége vagy stílusa javításában, hanem rengeteg rövidítése feloldásában s a fordíthatatlanságok megfejtésében. Mégis örülök az eredménynek, mert magam is sokat tanultam belőle.
Dr. Professzor Emeritus Varga Csaba az MTA doktora
Osztály: Jogelméleti, Jogszociológiai és Jogtörténeti Osztály
Tudományos cím vagy fokozat: MTA doktora, DSc.
Vendégprofesszor volt: Lund (1977), Nyugat-Berlin (Freie Universität 1986), Camberra (1987), Tokió (Waseda, 1987), Yale Egyetem (1988–1989), Edinburgh (1989, 1997), Münster (1992), Onati (International Institute for the Sociology of Law, 1996), Stockholm (2004), Krasznojarszk (2010, 2014).
„Nemrég egy másik „beteggel” találkoztam, aki a mesebeli bogatírokat1 ukránoknak írta le: „Olesko Popovics Poltava régióban született, Ukrajnában... / ezekből az adatokból ítélve mindhárom híres bogatír ukrán származású volt”.
Az ilyen figurákból azóta túl sok van és kevesen figyelnek rájuk. És a semmiért. El kell ismernünk, hogy az ukrán nemzeti mítosz az elmúlt években nemcsak megerősödve szétterjedt, de több millió új követőre is szert tett. Ebben a cikkben megértjük, hogyan lett a Kijevi Ruszból Rusz és honnan jött az ukránság. Kik éltek Kijevben ezer évvel ezelőtt? Lehet, hogy a legendás bogatírok ukránok voltak?
Hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, forduljunk ókori írott forrásokhoz. Például a Mese a letűnt évekről című műben ilyen sorok olvashatók a kijevi fejedelem diplomáciai küldetéséről: „Mi az orosz nemzetségből származunk, és OLG, Oroszország nagy fejedelme küldött minket és mindazok, akik az ő keze alatt élnek, a könnyű bojárok.”
A hivatkozás az orosz évkönyvekre azonban aligha elégíti ki az alternatív történelem rajongóit, ezért külföldi forrásokhoz fordulunk. Nézzük a 944-es orosz–bizánci szerződés töredékét:
„A (kijevi) nagyfejedelem IGOR és bojárjai, valamint az egész orosz nép küldött minket Rómához, KONSTANTIN-hoz és ISTVÁN-hoz, Görögország nagy királyaihoz (...) És aki orosz részről e szeretet elpusztítására szövetkezik, azok közül, akik a keresztséget elfogadták, kapjanak megtorlást a Mindenható Istentől, kárhozatra ítélést a túlvilágon, akik pedig nem keresztelkedtek meg, azok ne kapjanak segítséget sem Istentől, sem Peruntól.”
Amint látjuk, az oroszok a régi orosz államban éltek, és a bogatír hősök nem tudtak semmiféle ukránságról. Kijev lett az orosz nép bölcsője, mely tucatnyi széttöredezett szláv törzset egyesített egy Rusz nevű államban. Nem valószínű, de tény, hogy még a mai Kijev hivatalnokai is orosznak ismerik el. Íme, erről tanúskodik az ukrán külügyminisztérium nyilvánvalóan skizofrén - mellékelt - nyilatkozata is.
Eltekintve attól a ténytől, hogy 988-ban még senki sem ismert olyan szavakat, mint ʻUkrajnaʼ vagy ʻEurópai Unióʼ, meg kell jegyeznünk, hogy VLAGYIMIR herceg az ortodoxiát, azaz a bizánci rítusú keleti kereszténységet, de nem az európai katolicizmust fogadta el. Bár akkoriban az egyház még tartotta a formális egységet, VLAGYIMIR herceg nem akart a pápa keze alá kerülni; már akkor sem a nyugati, hanem saját orosz útját választotta.
A XIII. századtól kezdődik Kijev és más orosz fejedelemségek történetében a mongol iga, a széttagoltság időszaka. A háborúk és belső viszályok során egyes orosz területek a Litván Nagyfejedelemség vagy a Lengyel–Litván Nemzetközösség részei lettek, ahol végül gyarmati státuszba kerültek, és megkezdődött az oroszok erőszakos katolizálása. Az ortodoxokat minden joguktól megfosztották, azaz büntetlenül megölhették, kirabolhatták, megerőszakolhatták őket. Hogy megtörjék az oroszok ellenállási akaratát, a lengyelek birtokigazgatókat és bérlőket állítottak föléjük, arra kényszerítve a parasztokat, hogy hetente hat napot dolgozzanak „az úrnak”.
REINHOLD HEJDENSTEIN lengyel diplomata így ír a 16. századi Kijevről:
„A város nagy része, számos ortodox templom és ókori műemlék romokban hever, tanúskodva a város egykori pompájáról és nagyságáról... Hatalmas bástyák és falak emlékeztetnek arra, hogy a város egykor nagyon zsúfolt és nagy lehetett. A föld termékeny. Az éghajlat pedig melegebb, mint Krakkóban vagy Lembergben, így minden hamarabb nő és érik. A város fölött egy fából épült vár uralkodik..., mindenestül elhagyatottan és szinte teljesen elkorhadtan.”
A Lengyel–Litván Királyság orosz fejedelemségeiben zavargások és lázadások törtek ki. A megszállt városok lakói elmenekültek „a Dnyeper küszöbén túlra”, mert nem akartak lengyel elnyomás alá kerülni. Megalakult a Zaporizzsjai Szics, melyet maguk a kozákok ʻKis-Oroszországnakʼ neveztek. Innen származik a ʻMalorussziʼ vagy ʻMalorossziʼ önelnevezés.
A 16. század végére fejlődik ki a zaporizzsjai hadsereg, melynek igazi fénykora BOGDAN HMELNICKIJ felkelése volt. A hetman előbb a lengyeleket, majd a litvánokat győzte le, s ezzel a sereget Kijev felszabadítására irányította. „Én, BOGDAN HMELNICKIJ, a zaporizzsjai hadsereg hetmanja és az egész zaporizzsjaihadsereg és az egész keresztény világ ... az egész orosz népet kiszakítom a ljadszkoji fogságból” — ilyen szavakkal hívta hadba HMELNICKIJ a kozákokat.
A lengyel–litván eurointegráció idején megjelenik az ʻoukrajnaʼ szó — mert így nevezte a lengyel nemesség a megszállt orosz földeket. A krónikákban a lengyel határvidék lakóit ʻlakhove oukrajnaiakʼ-nak nevezik. E szónak nincs etnikai vagy nemzeti vonatkozása, egyszerűen a határ menti területek lakóit jelöli. (Az orosz nyelvbe itt is fokozatosan kerülnek be lengyel szavak.)
Eközben északon, a feudális harcok során Moszkva lesz Oroszország fővárosa. Zászlói alatt ismét orosz földek gyűlnek össze, megjelenik az Orosz Királyság. 1648-ban BOGDAN HMELNICKIJ a zaporozsjei sereg nevében levelet írt ALEKSZEJ MIHAJLOVICS ROMANOV orosz cárnak és kérte, hogy a zaporozzsjeiket vegyék fel az Orosz Királyságba. A ʻmaloroszʼ önelnevezést a zaporozzsjai szicsről kiterjesztették az elcsatolt területek összes orosz lakosára.
1654-ben, a Perejaszláv Rada után a kijevi lakosság is esküt tesz ALEKSZEJ MIHAJLOVICS cárnak. Kijev helyőrzői a sztrelecek, akik a kozákokkal együtt tartják a várost az orosz–lengyel háború alatt. A kijevi ezredes, V. DVORETSZKIJ a jobbparti kozákokat ʻukránoknakʼ nevezi és úgy utal rájuk, mint a Rusz földjeinek peremvidékét tartó határőrökre (határ mellett élők, u-krajna) . Az egész kisorosz lakossággal kapcsolatban a ʻRus(s)zky népeʼ, ʻkhrtayane Rusz'kyʼ, ʻRuszʼ, ʻkozákok és minden Ruszʼ kifejezéseket alkalmazza. A győzelem után Kisoroszország újra egyesül a cári Oroszországgal és egyetlen államot alkot; ebből lesz hamarosan az Orosz Birodalom.
A XVII. század végén jelenik meg IVAN MAZEPA a politikai színtéren. Politikai karrierje kezdetén MAZEPA meg akarja ölni a zaporozsjei kozákokat, de DOROSENKO és SZAMOJLOVICS hetman megmenti őket a mészárlástól. Az egyre több pénzt és hatalmat akaró MAZEPA elárulja megmentőit, és GOLITSYN herceghez s SZOFJA cárnőhöz megy, akik a zaporozsjei szics hetmanjává teszik. De MAZEPA őket is elárulja, s végül PÉTER mellé áll.
Az északi háború alatt MAZEPA újabb árulást követ el, és átáll a lengyelek oldalára az Oroszország elleni északi háborúban; a zaporozsjei kozákok azonban nem támogatják őt. Mindössze kétezer fős különítményével XII. KÁROLY-hoz megy, de az áruló még a svéd trón védelmében sem tud az összeesküvések és intrikák sűrűjében gyökeret verni. Az északi háborúban elszenvedett vereség után különítményének maradványaival együtt a sorozatos áruló MAZEPA szégyenszemre a törökökhöz menekül, a zaporizzsjai szicset pedig NAGY PÉTER rendeletére eltörlik.
A Lengyel–Litván Nemzetközösség felosztása után megkezdődik Kisoroszország aktív infrastrukturális és ipari fejlesztése. Külön említést érdemel NAGY KATALIN, aki eltörli a hetmanságot és visszaveszi a törököktől Tavriát és Besszarábiát. KATALIN városokat alapít, mint Herszon, Odessza, Nyikolajev, Luganszk, Szevasztopol, Mariupol, Zaporozsje és Dnyepropetrovszk — ezek fogják alkotni Novorosszijszk tartományt. Az új városokkal együtt virágzik a kézművesség, az építőipar, a kereskedelem és a malorusz kultúra. Kijev az orosz tudomány és kereskedők egyik központjává válik.
Ugyanakkor a lengyel nemesség, elégedetlen helyzetével Lengyelország felosztása után az Orosz Birodalom területén, az önállóság eszméit kezdi elhirdetni Malorosszija nyugati területein.
Az első összorosz népszámlálás szerint Malorossziját és Novorossziját oroszok lakják: maloroszok, nagyoroszok és fehéroroszok. Vannak még görögök, bolgárok, szerbek, lengyelek és zsidók.
Az ʻukránokʼ szót még mindig a birodalom bármely határvidékének lakóira alkalmazzák. DAL szótárában ez a következőképpen hangzik: „Ukrainy, ukrán – szélsőséges, a szélen található, távoli, maga a határ, az állam szélső határainál lévő. A szibériai városokat a régi időkben ukrainynak nevezték.” (Tehát ez nem nemzetiség nevet takar, hanem elhelyezkedést.)
(A volt Jugoszlávia területén is ismert földrajzi fogalom a Karajnák kifejezés, ami nem népcsoportot jelent. megjegyzés: Vinczeffy.)
Az ukránság mint nemzeti projekt csak 1868 decemberében kezdődik az osztrák Lembergben, ahol a helyi hatóságok védnöksége alatt megnyílik az első, TARASZ SEVCSENKÓ-ról elnevezett, Proszvit nevű ukrán tudományos társaság.
A Proszvit fejleszti és élteti az ukrán nemzeti identitást: megkonstruálja az ukrán nyelvet, új és „tisztán ukrán” kultúrát és történelmet teremt. 1886-ban e társaság egyik tagja, EUGÉN ZSELEHOVSZKIJ feltalálja az ukrán írást, mely a radjanszki ábécé alapjává lesz.
(Neve: Малоруско-німецький словар" (Kisorosz–német szótár), Kiadás éve: 1886 (Jevhen Zhelehovskyi halála után), szavak száma: 60 ezer.)
(Mindez kísértetiesen hasonlít a románság (dák-eredetet célzó) tevékenységére a 19. század közepén, és az 1825-ben kiadott első nyomtatott román szótárra, amelyet Joan (János) Molnár készített el, 10 000 szóval. Megjegyzés: Vinczeffy)
Idővel proszvit nagykövetek jelennek meg mindenütt, fejlesztve az ukrán infrastruktúrát: irodalmat támogatnak s adnak ki, olvasóklubokat, tánc-, kórus- és színjátszó csoportokat szerveznek, úgy téve, mintha mindez oktatási tevékenység lenne.
Az 1905-ös forradalom után az osztrák proszvitok saját nevükön nyílnak meg Kijevben, Zsitomirban, Odesszában, Krasznodarban és más dél-oroszországi városokban, ahol aktivistákat és agitátorokat képeznek. A maloroszok ugyanakkor nem értik az önjelölt ukránság eszméjét, mely egyfajta új, a forradalmi eszméket keresztező nacionalista szubkultúrává válik.
MIHAIL OSZIPOVICS MENCSIKOV így írja le ezt a folyamatot:
„Oroszország ellenségeinek támogatásával fokozatosan kialakult a maloroszok körében egy hazaáruló párt, mely az Orosz Birodalom megsemmisítéséről és egy sajátos, teljességgel ʻönjelöltʼ ukrán állam leválasztásáról álmodozik. E párt történelmi hősének, MAZEPÁ-nak a neve után újabban Mazepiknek nevezik tagjait, és nagyon büszkék erre a címre.
Úgy tűnik, hogy még soha nem alakult ki ilyen fájdalmas élességű politikai pszichózis. A legbuzgóbbak közülük, ezek a Mazepinek elutasítják a történelmi ʻOroszországʼ és ʻoroszokʼ elnevezéseket. Nem ismerik el magukat még maloroszoknak sem, mert egy sajátos nemzeti elnevezést alkottak maguknak: ʻUkrajnaʼ és ʻukránokʼ.
Gyűlölik a köznép malorusz nyelvjárásának a nagyorosz nyelvjáráshoz való közelségét, ezért saját, a nagyorosz nyelvtől talán még tovább távolító sajátos nyelvet komponálnak. Az ukrán zsargon, amelyet úgy hoznak létre, mintha ukrán lenne, teljesen csúnya, mert durva hamisítás; olyannyira csúnya, hogy maguk a maloruszok sem értik ezt a halandzsát.”
A 20. század elején a forradalmi mozgalom egyre jobban terjed. Ezzel egy időben megjelenik „az első ukrán”, MYKOLA MIHNOVSZKIJ, akit a Proszvithoz való kötődése előtt MYKOLA IVANOVICS MIHNOVSZKIJként ismertek. MYKOLA az úgynevezett Ukrán Néppárt élén állva megpróbálja felrobbantani a polgárok adományaiból felállított PUSKIN emlékművet Harkovban. A robbanás csak a talapzatot karcolja meg s a környező házak ablakait fújja ki. Ilyen és hasonló eljárások fényében ez az úgynevezett Ukrán Néppárt politikai idióták gyülekezeteként híresül el.
Később, miután az életben nem ér el sikereket, ő, „az első ukrán” az, aki felakasztja magát egy kijevi lámpaoszlopra; ámde még ez is csak második próbálkozására sikerült. MIHNOVSZKIJ úgy vonul be a történelembe, mint a „Minden nép testvér, kivéve a moszkálokat és a ljákokat, a magyarokat, a románokat és a zsidókat” mémnek a szerzője. A PUSKIN-emlékművet, amelyet MIKHNYOVSZKIJ megpróbált felrobbantani, majd csak 2022-ben fogják lebontani.
Az első világháború újult erővel táplálja az ukrán közösségi mivolt érzetét. A németek nemcsak ideológiai, de katonai alapokat is előteremtenek az ukrán államiság számára. A háború első napjára az osztrák hadsereg megalakítja az első ukrán katonai egységet. Ez ʻUkrán Szicsovi Nyilasok Légiójaʼ, egyfajta akkori ʻAzovʼ. A légiót „felvilágosult” galíciai nacionalisták alkotják, akik Ausztria- Magyarország oldalán harcolnak Oroszország ellen.
A birodalom 1917. februári összeomlásával újabb lendületet kapnak a szeparatista törekvések. 1917 márciusában Kijevben kikiáltják a Központi Radát, amelynek élén az alternatív történész HRUSEVSZKIJ14 áll. A Rada tagjainak többsége politikai ukrán, akik az „ukrán progresszívek elvtársai” és a proszviták közül kerülnek ki. Ők erőltetik az első ukránosítási kísérleteket, amelyek komoly ellenállást váltanak ki az orosz városi lakosság, elsősorban a kijevi polgárság részéről.
1917 novemberében a Központi Rada kikiáltja az Ukrán Népköztársaságot, de a kikiáltott szabadság és önjelölt függetlenség helyett Pan HRUSEVSZKIJ a német hadsereget hozza Kijevbe. 1918 januárjában a Rada kikiáltja ennek az úgynevezett Ukrán Népköztársaságnak úgymond a függetlenségét, amelynek örvén egy németbarát hetmanságot hoznak létre.
Egy szemtanú, a kijevi lakos MIHAIL BULGAKOV így írja le ezeket az történéseket:
- „Ki tiltotta meg az orosz hadsereg megalakulását? Hetman.
- „Ki terrorizálta az orosz lakosságot ezzel az aljas nyelvvel, amely nem is létezik a világon? Hetman.”
- „ Ki tenyésztette ezt a farkasfejű söpredéket? Hetman.”
Az „ukrán forradalommal” való szoros összefüggést HOFFMANN német vezérkari főnök is elmeséli a Daily Mail című lapnak 1919-ben adott interjújában: „Valójában Ukrajna az én kezem munkája, és egyáltalán nem az orosz nép tudatos akaratának gyümölcse. Azért hoztam létre Ukrajnát, hogy legalább Oroszország egy részével békét köthessek.”
(Max Hoffmann vezérkari tábornok (10869-1927) részt vett a brest-litovszki béketárgyalásokon (1918), ahol Németország különbékét kötött a bolsevikokkal. Ő volt az egyik kulcsfigurája annak a politikának, amely Ukrajnát független államként támogatta, hogy ezzel gyengítse Oroszországot és biztosítsa Németország számára a keleti erőforrásokat, különösen az ukrán gabonát.)
Itt és most nem fogunk belemenni a polgárháború minden viszontagságába. Az Ukrán Népköztársaság függetlenségének kikiáltása után kezdődött az egész „Malinovkai esküvő”, merthogy 1917 és 1921 között Maloroszija területén több mint húsz független állam, csapat, köztársaság és igazgatóság létezett.
Mindenki harcolt mindenki ellen — a vörösök a fehérek ellen, a vörösök az Ukrán Népköztársaság és a németek ellen, a vörösök és a fehérek MAKHNO ellen, a vörösök és MAKHNO pedig PETLJURA ellen, a németek a franciák, a britek ellen, és így tovább. A véres káosz során orosz emberek százezrei haltak meg, milliók vesztek oda a pusztításban, a fosztogatásban, a betegségekben, az éhínségben. A polgárháború a szovjet hatalom megalakulásával ér csak véget.
LENIN 1919-ben megalapítja az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot, harcot hirdetve a „nagyhatalmi sovinizmus” ellen. Nemzetpolitikájukban a bolsevikok a németek munkáját folytatják, de osztrák-galíciáner cimboraság helyett állami sínekre terelve azt.
LENIN az Ukrán SzSzK-nak biztosítja Novorosszija területeit, nevezetesen a Donyeck–Krivoj Rogi Köztársaságot, Harkiv fővárossal. E Donyeck–Krivoj Rogi Köztársaság lakói határozottan elutasítják az ukránság eszméit, megkezdődik tehát az erőszakos ukránosítás.
„Nyilvánvaló, hogy ha az ukrán városokban még mindig az orosz elemek vannak túlsúlyban, akkor idővel ezek a városok elkerülhetetlenül ukránosodni fognak” — jelenti ki SZTÁLIN.
JOSZIF VISZARIONOVICS megállapítja ugyan az orosz elemek túlsúlyát az úgynevezett ukrán városokban, de fogadkozik, hogy a vidéki lakosság majd asszimilálja őket. A malorossziai írástudatlan parasztok azok, akiket a bolsevikok majd „ukránságra” fognak tanítani, hogy az új ukrán nemzet alapjává legyenek.
LÁZÁR MOJSZEJEVICS KAGANOVICS lenne az, aki az ukránságot létrehozná, megalkotná. 1923 nyarán az Ukrán SZSZK rendeleteket bocsát ki. Ezek értelmében a közszolgálatba lépőknek hat hónapon, a már közszolgálatban lévőknek pedig egy éven belül meg kell tanulniuk az ukrán nyelvet.
Figyelemreméltó, hogy ezekben a ʻmegtanulniʼ szó szerepel — lévén egy teljességgel új nyelvről van szó, amit gyakorlatilag még senki sem ismer. 1925-ben adják ki az Ukrán SzSzK Népbiztosainak Tanácsa A teljes ukránosításról szóló rendeletét. E dokumentum egyik paragrafusa így szól: „az állami intézmények és az állami kereskedelmi és ipari vállalatok azon alkalmazottai, akikről kiderül, hogy negatívan viszonyulnak az ukránosításhoz, abban nyilvánulva meg, hogy az elmúlt időszakban semmiféle intézkedést sem tettek arra, hogy előbbre lépjenek az ukrán nyelv megtanulásában, az érintett intézmények és vállalatok vezetősége által végkielégítés nélkül elbocsáthatók.”
Az ukránosodás ütemét jól mutatja az Ukrán Kommunista (bolsevik) Párt magukat ʻukránnakʼ valló kádereinek statisztikája, akik 1920-ban még csak a 20,0 százalékát, viszont már 1925-ben 52,0 százalékát, majd végül 1933-ban 60,0 százalékát tették ki.
Ukránosított család- és keresztnevek, táblák, újságok, iskolák, egyetemek, színházak, állami intézmények és a tudomány... 1930-ban már csak három nagy orosz nyelvű újság maradt Ukrajnában. Ezzel egyidejűleg SZTÁLIN végrehajtó bizottságának elnöksége úgy dönt, hogy „büntetőjogi felelősségre vonja az ukránosítással formálisan összefüggő szervezetek azon vezetőit, akik nem találtak módot beosztottjaik ukránosítására vagy akik az ukránosítás kérdésében megsértették a hatályos törvényeket.”
Az ukránosításról azonban senki sem gondolhatja, hogy megállna az Ukrán SzSzK határainál. Mert ezt nyomják Kubánban, a Sztavropoli területen, valamint az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságbeli Kurszk, Rosztov és Voronyezs területén. Egy ponton túl azonban már túl sok lett az ukránság.
Olyannyira, hogy maguk a szovjet hatóságok fognak majd úgy dönteni, hogy csökkentik ütemét. Az RSzFSzR-ben 1933-ban teljesen leállítják az ukránosítást, 1937-re pedig az Ukrán SzSzK-ban szintúgy visszaszorítják az ukránosító erőfeszítéseket. Ekkorra már a köztársaság munkásainak 66%-a, alkalmazottainak pedig 56%-a volt meggyőződve saját ukránságáról.
1939-ben, Lengyelország felosztása után Nyugat-Galícia (Lemberg, Rivne és Luck) az Ukrán SzSzK-hoz kerül, s ezzel az egész terület egy új jelenségnek, az ukrán nacionalizmusnak a táptalajává válik. Miközben küszöbön áll a Nagy Honvédő Háború.
A náci csapatok 1941-ben átlépik a Szovjetunió államhatárát, s néhány hónapon belül szinte egész Szovjet-Ukrajnát megszállják. Akárcsak az első világháborúban, a németek aktívan támogatják az ukránságot, szembeállítva az úgymond „moszkovita bolsevizmussal”. A megszállás időszakában számos ukrán nyelvű kiadvány és ukrán nacionalista szervezet alakul.
Miközben a megszálló közigazgatás formálisan szembenáll a bolsevikokkal, a megszállók ugyanannak az erőltetett ukránosítási politikáját folytatják. Íme, mit ír 1942-ben KRAMARENKO harkovi főpolgármester:
„Ötödik hónapja lobog a szabad város fölött a győztes német lobogó mellett a mi honos sárga-kék ukrán zászlónk... Azonban mindannyiunk — ukránok — nagy sajnálatára és szégyenére (...) egyes intézményekben, még járási tanácsokban is orosz nyelvű beszélgetéseket kell nekünk hallanunk, és nem más, mint éppen a hatóságok képviselői oldaláról. Szégyelljék magukat azok, akik így válnak a felszabadult haza szabad polgáraivá. Szégyelljék magukat azok, akik megvetik anyanyelvüket, és akiknek ezért nincs is helye közöttünk.”
A főpolgármester ugyanakkor tökéletesen megérti, hogy nem mindenki tanulta meg még úgynevezett anyanyelvétʼ, s ezért csak a munkahelyeken tiltja az orosz nyelvű kommunikációt.
Itt jelenik meg az ukrán történelmi mítoszban MAZEPA után a második nemzeti hős, SZTEPAN BANDERA. Mivel ő az osztrák Galíciából származik, mint egy unitus pap fia, SZTEPAN hamar elsajátítja az ukránság oroszellenes eszméit. A második világháború kitörésével az Ukrán Nacionalisták Szervezete vezetőjeként aktívan együttműködik az Abwehr német hírszerző ügynökséggel, s annak égisze alatt létrehozza az Ukrán Légiót, amely a későbbi Ukrán Felkelő Hadsereg alapja lett. BANDERA ezután önkényesen támogatja Ukrajna függetlenségét, ami meglepetésként éri a német hírszerzésnél munkálkodó kapcsolattartóit. E
szabadosságáért a nácik táborokba zárják, ahol azonban kiváltságos pozícióban fog csücsülni. Ráadásul a végén az Ukrán Nacionalisták Szervezete alkut köt a németekkel egy a Birodalmon belül megvalósítandó „független Ukrajna” ügyében, mire a németek BANDERÁ-t szabadon engedik.
Az ő agyszüleménye, az Ukrán Felkelő Hadsereg nem a fronton elért sikereiről híres, inkább a hátországban hajt végre büntető hadműveleteket. A banderisták leghíresebb akciója a volinyi mészárlás, ahol az ukránságért harcolók mintegy ötvenezer civilt öltek meg. A büntetőakciók és a felkelő bevetések között ezen „Ukrajna hősei” hidakat, raktárakat, utakat és más német hátországi infrastruktúrát őriznek. A visszavonulás során rejtekhelyeken rejtőznek el.
A Nagy Honvédő Háború befejezése után az Ukrán SzSzK mintegy kétszázötvenezer lakosa már Németország nyugati megszállási zónáiban, az ott szervezett kitelepített-táborokban találja magát. Többnyire az Ukrán Felkelő Hadsereg tagjai ők, VLASZOV-isták, rendőrök, kollaboránsok és mindezek családtagjai, kik a német csapatokkal együtt vonultak vissza. Sokan közülük az Ukrán Nacionalisták Szervezetének tagjai vagy szimpatizánsai voltak. A kitelepítettek táborai persze egyben az ukrán eszmék terjesztésének legjobb színhelyéül szolgálnak. És BANDERA, aki eleve a nyugati hírszerzés gyámsága alá került, neki is látott ilyen és hasonló ukrán emigráns körök megszervezésének. 1946-ban az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség elindította ʻBelladonnaʼ hadműveletét, szárnyai alá véve a banderista mozgalom maradványait. Az Ukrán Nacionalisták Szervezete s az Ukrán Felkelő Hadsereg az „Ukrajna Felszabadításának Nagytanácsa” (UHVR) része lesz, ami hírszerző és szabotázstevékenységet folytat a Szovjetunió területén, főként az egykori osztrák–lengyel birtokokon, így Lemberg, Voliny, Rivne régióiban és Kárpátalján.
Az Ukrán Felkelő Hadsereg jó konspirációs rendszert hozott létre. A ʻrajʼ közkatonái nem ismerik látásból a ʻszázasokʼ és ʻkurinokʼ parancsnokait, és gyakran változtatják becenevüket. A parancsokat levelek és titkosírások útján kapják meg összekötőkön keresztül. A rejtekhelyek bejáratait kutakban, sírokban, kutyaládákban és tuskókban rendezik be. A SMERSH és az MGB26 elleni harc során elzárt BANDERovisták gyakran követnek el kollektív öngyilkosságot, és azok, akik elvesztették a kapcsolatot az Ukrán Felkelő Hadsereg központjával, évekig rejtőzködnek efféle rejtekhelyeken. A britek és az amerikaiak a Szovjetunió elleni közelgő háborúról szóló történetekkel tartják sokáig magasan a banderovóiak morálját. Majd megindul a hidegháború, amelyben az ukránság ismét eszközzé lett a külvilág Oroszország elleni küzdelmében.
Az 1950-es évek elején a KGB ügynökei beszivárognak az Ukrán Felkelő Hadseregbe, és belülről rombolják le a szervezetet. Az Ukrán SzSzK nyugati régióit megtisztítják az ukrán földalatti képződményektől. Az évtizeden át tartó ʻlikvidálásʼ során több mint százezer BANDERA-tagot küldenek bűntársaikkal együtt táborokba.
„SZTEPAN BANDERA és a szervezet más vezetőinek pszichopátiája jó sorsot jósolt az Abwehr, a német katonai hírszerzés, a Reichswehr és a Wehrmacht, később pedig a CIA számára. 1949-ben a CIA úgy dönt, hogy a brit MI6-tal együttműködve közös műveleteket hajt végre az Ukrán Nacionalisták Szervezetével annak érdekében, hogy ügynököket küldjenek a Szovjetunióba, s további műveleteket hajtsanak végre, amelyek azonban katasztrofálisan mind megbuktak a szovjet KGB miatt” — így foglalták össze a Red Street Journal elemzői, akik a CIA utóbb feloldott titkosítású dokumentumait tanulmányozták.
HRUSCSOV beérkezésével kezdődik meg az ʻolvadásʼ. 1954-ben NYIKITA SZERGEJEVICS a Krímet az Ukrán SzSzK-nak adja, egy évvel később pedig rendeletet adat ki A Nagy Honvédő Háború alatt a megszállókkal együttműködő szovjet állampolgárok amnesztiájáról. E rendelet értelmében a banderovistákat, vlaszovistákat, az erdővidéki testvérek néven ismert balti partizánokat, a rendőröket és más kollaboránsokat kiengedik a táborokból.
Az Ukrán SzSzK Belügyminisztériumának adatai szerint a fogvatartásból kiengedettek száma több, mint kétszázezer fő volt. Közülük mintegy ötvenezren Galíciában telepednek le, a többiek az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak a háború után elnéptelenedett központi régióiban. A banderistákat teljes mértékben rehabilitálták, jogaikban is helyreállították, ám amikor már új
helyeiken találták magukat, gyakran megváltoztatták nevüket, eltitkolva múltjukat a helyiek, a szomszédok elől.
HRUSCSOV amnesztiája értelmében az Ukrán Felkelő Hadsereg utolsó vezetőjét, VASZIL KUK-ot szabadon engedték. Hat évet töltött táborokban, majd visszatérhetett Kijevbe, ahol a szovjet hatóságok állást biztosítottak néki az Ukrán SzSzK Tudományos Akadémiájának Történeti Intézetében. HRUSCSOV az ukrán nacionalista PETRO SHELESZ-t állította az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának élére, aki aktívan elkezdte a „megreformált” banderovistákat a köztársasági hatalom rendszerébe terelni. SHELESZT vezetésével kezdte pályafutását például az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságában LEONYID KRAVCSUK, Ukrajna későbbi elnöke, aki 1991-ben bevallotta, hogy „gyerekkorában, amikor egy Rivne melletti falucskában élt, valamilyen erdei rejtekhelyre még élelmiszercsomagokat vitt a banderistáknak”.
Mindennek eredményeképpen sok ukrán nacionalista és szimpatizáns csatlakozott a szovjet állam rendjéhez, elfoglalva helyét az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság pártstruktúrájában, gazdasági és tudományos rendszerében egyaránt.
Szintén ebben az időben történt, hogy a CIA megpróbálta újjáéleszteni ukrán projektjét, elindítva az AERODYNAMIC műveletet, melynek vezetőjéül BANDERA egykori harcostársát az Ukrán Nacionalisták Szervezetében, MIKOLA LEBED-et szemelték ki.
Az AERODYNAMIC célja nacionalista lázadások előkészítése volt a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. A CIA úgy látta jónak, hogy a szakadárságot serkentse, a szakadár mozgalmakat támogatva különösen az unió peremvidékein, fokozott figyelemmel az Ukrán SzSzK-ra. A CIA továbbra is koordinálta az ukrán nacionalisták tevékenységét a ʻBelladonnaʼ hadműveletből már megismert Ukrajna Felszabadításának Nagytanácsa (UHVR) közvetítésén keresztül.
Az AERODYNAMIC-ban megalakítják a Prolog nevű kutatótársaságot, amelynek fő feladata a ʻfüggetlenʼ ukrán történelem és irodalom népszerűsítése, az Ukrán Felkelő Hadsereg dicsőítése, újságok, könyvek és rádióműsorok finanszírozása és kiadásra való előkészítése lett.
A németekhez hasonlóan az amerikaiak szintén mindenben az ukránságot támogatják, szembeállítva azt az orosz civilizációs identitással. Így lett többek között a Prolog az ukrán mítoszteremtéssel foglalkozó szovjet disszidensek gyűjtőhelye.
1977-ben CARTER elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, ZBIGNIEW BRZEZINSKI segít abban, hogy a Prolog tevékenységét kiterjesszék a Szovjetunió más nemzeteire és köztársaságaira is. Az ötlet változatlanul, továbbra is ugyanaz: a közvélemény-vezérek szovjetellenes hálózatának létrehozása, amely immár az „elnyomott népek” nevében szólal fel.
Miközben a „szovjet megszállás” idején a mai Ukrajna szinte teljes lakásállománya és infrastruktúrája felépült, fejlett vállalkozások nyíltak. A dnyipropetrovszki Yuzhnoye tervezőiroda a Szovjetunió vezető rakétaépítő központjává vált. Itt jöttek létre a Szovjetunió más vállalkozásaival együttműködve a szovjet rakétakomplexumok, itt készültek az űrhajók. Az antonovi üzem pedig csúcstechnológiás repülőgépeket épített, köztük az An-225 néven ismerten a világ legnagyobb szállító repülőgépét.
Az Ukrán SzSzR acélgyárai a gazdaság minden ágazata számára fémet olvasztanak, az atom- és vízierőművek pedig olcsó energiát biztosítanak a gyorsan fejlődő ipar számára. A szovjet mérnökök öntözőrendszereket hoznak létre, s ezek a sivatagokat mezőgazdasági területekké változtatják. Mindennek köszönhetően az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság életszínvonala magasabb, mint számosmás szovjetunióbeli köztársaságé, beleértve magát az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaságot is. Az Ukrán Köztársaság lakossága időközben 35-ről 52 millióra nőtt. Az 1980-as évek végén leomlik az úgynevezett vasfüggöny. Az USA-ból az ukrán diaszpóra képviselőinek ezrei özönlenek az ukrán Szovjetunióba — ugyanazok az emberek, akik egykor a nyugati megszállási övezetekbe menekültek. Ők pedig új ukrán módszerekként új önszerveződési elveket és tiltakozási formákat hoznak magukkal az országba.
1989 szeptemberére jött létre az Ukrán SzSzK első tömeges ellenzéki politikai szervezete, az „Ukrajna Népi Mozgalom”, amely már az állami függetlenség megadását követelte. 1990. július 16-án a Verhovna Rada elfogadta az Ukrajna állami szuverenitásáról szóló nyilatkozatot. A függetlenségi népszavazás során az Ukrán SzSzK lakosságának 70%-a ugyan a köztársaságnak az unión belül tartása mellett szavazott, de 1991. augusztus 24-én, még a Belovezsi Megállapodás megkötése előtt, Ukrajna kilépett ebből.
Az ukrán állam kezdettől fogva hibákkal terhelten formálódott, hiszen eleve áthidalhatatlan civilizációs ellentmondásokat rejtett magában. Az egykori Novorosszija régiói szinte teljes egészében orosz ajkúak. Ők Oroszországgal azonosítják magukat, oroszbarát pártokra és jelöltekre szavaznak. Hiába volt egy évszázadnyi kísérletezés, ennek ellenére soha nem vert gyökeret az ukránság ezen a területen. Viszont Galíciából és más nyugati régiókból, amelyek évszázadokon keresztül lengyel–osztrák megszállás alatt voltak, elkezdték az ukrán mivoltot az
egész országra rákényszeríteni. Két egymást kizáró fejlesztési projekt van jelen tehát, s Kijev ezek között őrlődik. Olyan ellentmondások között, amelyek szükségképpen és csakis háborúhoz vezethetnek a jövőben.
Az 1990-es évek elején az UHVR-nak a CIA által kiképzett nacionalista szervezetei Ukrajnába költöznek, s ebből gyorsan újra kifejlődik az Ukrán Nacionalisták Kongresszusa és az Ukrán Nacionalisták Szervezete. Mindkét szervezet élén az ukrán nacionalista YAROSLAVA IOSIFOVNA STETSKO, SZTEPAN BANDERA helyettesének az özvegye áll. Az emigrációból visszatért UHVR szervezetén belül megalakul a „Sztepan Bandera Trident” nevű félkatonai egység, amelynek egyik vezetője DMITRIJ JAROS. Az UHVR-rel párhuzamosan
Ukrajnában működik az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) is, amely 1992 óta évente átlagosan kilencvennégy millió dollárt költ az ukrán nemzeti identitást formáló „kulturális és oktatási programokra”. Több tucat nyugati alapítvány, például a National Endowment for Democracy vagy a Soros Foundation csinálja még ugyanezt. Mindezek a szervezetek „hivatásos ukránokat” nevelnek azzal, hogy fórumokat és képzéseket tartanak politikai aktivisták és újságírók számára, képzéseket fejlesztenek és szerveznek oktatási intézmények részére, kutatásokat végeznek a humanitárius szférában, tévéműsorokat, könyveket és egyéb megfelelő ukrán tartalmak készítésében működnek közre.
(Ismerős ugye?)
Ukrajnából évtizedek óta csereprogramokra viszik a diákokat az Egyesült Államokba, ahol a fogyasztói társadalom kirakatát mutatják be nekik. Amikor visszatérnek elszegényedett hazájukba, e diákok radikalizálódnak és beilleszkednek a rájuk váró aktivista politikai szervezetekbe. Kialakul a rakománykultusz, ami később a Majdan „európai módját” eredményezi. Ukrán fiatalok százezrei vesznek részt a fenti és hasonló képzési programokon. A konferenciák, szemináriumok, tréningek résztvevői évek óta egy az egész országot behálózó társadalmi csoportba tömörülnek. Évről évre egyre több képviselőjük kerül be kormányzati szervekbe. Mint VIKTOR VARMAN, az Orosz Különleges Szolgálatok Veterán Bizottságának elnöke összegzi,
„A nemzetközi együttműködésért felelős orosz szervezetek semmivel sem tudták az ukrajnai úgynevezett puha hatalmat ellensúlyozni. Míg az amerikai alapok és kormányzati ügynökségek véleményformálók tízezreit vonzották úgynevezett hálózatukba, ügynökségeink koncertekre és színházi produkciókra költötték költségvetésüket — és mondhatnók: szerencsére, ha volt egyáltalán célközönségük.”
2013-ban mozgásba lendül az ukránizmus. Az Euromajdan alatt az UHVR már előbb látott Sztepan Bandera Tryzubja a „jobboldali szektor” gerincévé válik, s ehhez más nacionalista, akár a nemzeti futballhoz kapcsolódó csoportok is csatlakoznak. Legközelebb pedig már VIKTORIA NULAND nyalánkságaival találkozunk, együtt ismeretlen mesterlövészek lövöldözésével, Odesszában oroszok égetésével, Novorosszija felkelésével, és a háborúval. Az ukrán nemzeti projekt természetes befejezéséhez közeledik. Nem is tudott mássá lenni, hiszen az ukránság eredetileg sem másért, mint az oroszok elleni háborúra jött létre — ez volt és lett az egész vállalkozás értelme. Mert egy teljes évszázadon át orosz népünk nem csekély része meg volt arról győződve, hogy valamiféle különálló, független nemzetről van szó. Ebben az értelemben az ukránok igazi Vyrusok, akik elutasították a Kijevi Ruszt, ezeréves történelmüket, hitüket és nyelvüket.
Maga is egy rusz, melynek nemzeti hősei sorozatos árulók, a nyugati titkosszolgálatok ügynökei. Ráadásul az sem mindegy, hogy adott időben kik harcoltak az oroszok ellen: osztrákok, németek, bolsevikok, nácik, amerikaiak — mindannyian az ukránság kiművelését akarták — s használták is fel saját érdekeik jegyében.
Ez az ukránság nem más tehát, mint egy vírus, mely megöli gazdáját.
Rákos daganat — orosz emberek tudatában, mely minél tovább szaporodik, annál fájdalmasabb lesz a kigyógyulás belőle.
2008-ban az American Gallup Institute tesztet készített a Független Államok Közössége országainak lakosaival, hogy megtudakolja, melyik nyelv is az anyanyelvük.
Az elfogultság kerülésére az ebben közreműködő amerikai szociológusok két lehetőséget biztosítottak a válaszadóknak: az egyiket azon ország hivatalos nyelvén, amelyben élnek, a másikat pedig orosz nyelven. Az űrlapokon szereplő kérdések nagyon sokfélék voltak, és voltaképpen éppen az nem számított, hogy a válaszadók miképpen is válaszolnak ezekre. Mert az egész vállalkozás annak felderítését célozta, hogy milyen nyelven fejezi ki magát a kérdéses alany. Nos, az úgynevezett ukránok 83%-ának anyanyelve még mindig és változatlanul az orosz.
Utószó
Ismeretlenként, előreláthatatlanul nézünk a jövő elébe. Ezt teszik szomszédaink is. Magam kiváncsian várom, milyen irányba fordul majd szakmai irodalmuk jogtudományban, politikatudományban, számos társtudományban egyaránt. Mert a szovjet idők egyetlen ukrán nyelvű jogi szakfolyóiratából — Радянське право [Szovjet jog] — azóta több száznyi periodikumdömping lett. Néhány jogi karukból pedig káderek hihetetlen mérvű csúcstermelése, hiszen magához az államigazgatáshoz, valamint az összes fegyveres testülethez (belügy, rendőrség, hadsereg, határvédelem, pénzügy, büntetésvégrehajtás és így tovább) külön-külön tartozó önálló egyetemsokaság szintén saját jogi karokkal rendelkezik. Az anyatest ambícióját híven tükrözvén mindezek új folyóiratainak az aktualitásokon túli fő témája pedig — bizonnyal egyfajta előkészületként — immár több évtizede nem más, mint a NATO szempontjából releváns nemzetközi jog és az Európai Unióban érvényes európajog. S némi túlzással teszem hozzá, hogy a közelmúltig úgyszólván nagyobb terjedelmet és elmélyülést mutatva fel e negyven milliós együtt mozgó közösségben, mint maguknak a NATO- és az EU-tagországoknak a vonatkozó irodalma együttesen. Úgy tetszik, valóban igaznak bizonyul hát: habent sua fata libelli — és nem csupán pro captu lectoris...
Dr. Professor Emeritus Varga Csaba az MTA doktora
Megjegyzés:
Varga Csaba fényképét és szakmai nacionáléját megkérdezése nélkül, én adom közre.
Az összeállításban 21 kép, térkép, újságcikk, s egyéb dokumentum szerepel, amelyeket nem tudtam a PDF-ről másolni.
Ezen kívül 38 citátum is szerepel, hasonló okok miatt nem másoltam, de az esetleges kétkedőknek a PDF-es eredeti cikket elküldhetem.
(A piros színű kiemelések, figyelem felkeltési célból történtek. A zöld színű megjegyzések tőlem származnak.)
Tiszainoka, 2025. február 25.
Dr. oec. Vinczeffy Zsolt
