Alulról minden másképp látszik, ám felülről még az sem.

Periszkóp

Periszkóp

Takács Hajnal: Be tudom azonosítani, amit érzek. Úgy hívják: düh.

2020. február 15. - Periszkóp

hajni.jpg

A legtöbbünket rendes kislánynak neveltek „az asszony köténye azért olyan nagy, hogy férje hibáit elfedje vele” elvén. Hallgattuk a Grimm meséket a Békakirályról, aki bár ocsmány volt meg minden, de a lány csókjától egyszeriben királyfivá változott.
Tök rendes volt ettől a két 1800-as években élt pasitól, hogy leírt nekünk egy csomó mesét. De tényleg. Csak kár, hogy úgy írták le, ahogy az megfelelt a boszorkányírtó* középkori patriarchális elveknek: az eredeti mesében ugyanis a királylány falhoz vágja a pofátlan békát!
(*boszorkány: vagyis gyógyító füvesasszony, aki szabadon, önmagával teljességben élt)

Ez a két fickó leírta nekünk a Hamupipőkét is, amit mi előszeretettel felolvasunk lányainknak, és eszünkbe sem jut, hogy milyen királyfi már az, aki egész este velünk táncol, de az arcunkat sem jegyzi meg, és egy félpár cipővel szaladgál megkeresni azzal, hogy akinek jó a lábára, az lesz a felesége. Érted? Mindegy ki az, úgysem emlékszik rá, csak a cipő legyen jó rá. Az a cipő, amiben majd szépen tipeghet mellette a nő, ami nyilván nem is kényelmes, hiszen üvegből van. Ne felejtsük el, hogy akkoriban a női lábakat nem illett mutogatni, és a cipő egyfajta szimbólum! De a királynak joga volt felhúzni a nők szoknyáját azzal kábítva őket, hogy így elnyerhetik kegyeit és királynék lehetnek.
A Grimm fivérek szerint a királyfi csókja ébreszti fel Csipkerózsikát álmából, nem pedig saját öntudatra való ébredése, mert ugye csak egy férfi képes egy nőt éberré és hasznos elevenné tenni.

Elmeséljük ezeket a meséket a lányainknak, és már el is ültettük bennük azt a hazugságot, ami kényelmesen elviselhető a férfivilágnak.
Pofánkba tolják, hogy mit illik, meg mit nem illik csinálni egy nőnek. Mert egy nő viselkedjen méltósággal! Még a méltatlan helyzetekben is!

Itt a bántalmazó perli be az áldozatát, ő kér kártérítést, ő használja a hatóságokat folytatólagos bántalmazásra, és a legtöbb esetben szabadon szaladgálhat, mert itt a Békakirályok országában a sok Hamupipőke nem számít!

El tudok képzelni egy mesét, ahol Hamupipőke nem szolgája a mostohának. Ahol nem a jótündér adja neki a báliruhát és a nyomorult tökhintót, hanem olyan ruhába megy, amilyenbe akar, és olyan közlekedési eszközzel megy, amivel akar. Ahol nem esik hanyatt attól, hogy a királyfi pont őt kéri fel táncolni a bálban. Sőt! Az én Hamupipőkém az asztal tetején táncolna mezítláb, és káromkodna, ha valaki le akarná parancsolni onnan! Az én Hamupipőkém nem menne haza éjfélre, és nem félne attól, hogy a báliruhája visszaváltozik rongyokká! Sőt! Olyan helyre sem menne, ahol ki van téve akár egyetlen férfi kegyének is!

Dühös vagyok… mert bár látszólag semmi köze a Békakirálynak és Hamupipőkének sem a Renner-ügyhöz, sem Orosz Bernadetthez, sem Kertész Ágihoz, sem az ikerlányos Ibolyához, sem Seres Barbihoz és Ádámhoz, sem a kalapácsos gyerekgyilkoshoz, sem a tatabányai gyilkos apához, sem az összes többi újságcikként kezelt emberélethez – de valójában nagyon is van!

Ne felejtsük el, hogy a bántalmazásukat felvállaló nők nagyon nagy árat fizetnek a nyilvánosságért! És egyik sem kizárólag saját magáért vállalja azt, hanem pont azért, hogy elérje azt az amúgy elég magas társadalmi ingerküszöböt, amikor végre a népesség egyként közösíti ki a bántalmazót, aki jogosultságtudatból veszi semmibe a másik ember életének méltóságát!
Ezek a bántalmazott nők soha többé nem tudják ugyanazt az életet élni, mint a bántalmazás előtt, és a médianyilvánosság után! Ők lesznek a „Lúgozottak”, a „Szétvert fejűek”, a „Tudod az, akinek kidobták a kisfiát az emeletről”, az „Ikres csaj”, „A nő, aki tíz évet kapott”, a Kidurrantott mellűek, és a többi. Gondoljatok bele, milyen így végig menni az utcán? Milyen új munkát keresni? Milyen lemenni a boltba? Milyen tovább élni az életet, új párt találni?

Aki felvállalja, hogy bántották, nem csupán stigmatizálva lesz, de kizárt dolog, hogy ne akadjon egy áldozathibáztató tudatlanba, aki megkérdőjelezi a történetében az ártatlanságát. Mindig lesz valaki, aki a szemére fogja hányni, hogy „na nem véletlen, hogy bántalmaztak”. Ezt nevezem szekunder áldozathibáztatásnak! Azt, amikor a bántalmazó tetteinek súlyát viselő túlélőt más is bántja az őt ért korábbi bántás miatt!

Mi még mindig azt mondjuk, hogy „Őt bántalmazta” és nem azt, hogy „Ő bántalmazta”! Ezzel ugyan beszélünk az ügyről, de levesszük a fókuszt a bántalmazóról, mintha az olyan mellékes tényező lenne!
A bántalmazás egyedül az elkövető felelőssége! A bántalmazottat pedig meg kell védeni!

Az, aki csendben marad, és nem emeli fel a szavát az áldozatok mellett, az semmivel nem különb annál, mint aki elkövette a bántalmazást!
Az olyan hatósági rendszer vagy bármilyen hatalmasság, ami a jogra hivatkozva az egészséges igazságosságot mellőzve teret ad akár egyetlen bántalmazó ámokfutásának is, az bűnsegéd!
És én azt semmilyen formában nem tudom sem elismerni, sem tisztelni!

  1. 02.

A bejegyzés trackback címe:

https://periszkop.blog.hu/api/trackback/id/tr7715476194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása