A magyar munkavállalók számára negyvenévi össztársadalmi tulajdonlás után felmerült a lehetőség arra, hogy valóságos tulajdonossá váljanak. A témában eddig megjelent cikkekből körvonalazódni látszik egyfelől a társadalmilag és etikailag is megalapozott igény, másfelől az a felismerés, hogy az idealisztikus elképzeléseket gyakorlati szempontból vizsgálja.

A munkástulajdon, mint politikai lehetőség, magában rejti azokat a veszélyeket, amelyek egy új és tapasztalatlan szereplőt érhetnek a piaci „farkastörvények” ismerete nélkül. Az üzlet világa nem ismeri az érzelmeket, megköveteli szereplőitől a teljes körű ismereteket. Az „újoncoknak” szükségesek olyan garanciák, amelyek elviselhető szintre szorítják a kockázatot. A leendő munkástulajdonosoknak tisztában kell lenniük a gazdasági és politikai összefüggésekkel ahhoz, hogy hosszú távú és mindennapi érdekeiknek megfelelő döntést hozhassanak.

A nemrégiben hazánkban járt amerikai szakemberek témába vágó előadásaik során felhívták a figyelmet arra, hogy az általuk propagált munkásrészvényprogram (ESOP) nem csodaszer, hanem eszköz arra, hogy a munkásokat érdekeltté tegye és bevonja őket a tőke világába. De arra nem alkalmas, hogy a politikai és gazdasági rendszerváltás tartalmi garanciáit adja.

Éppen ezért, a magyar viszonyokat ismerve, nem engedhetjük meg, hogy a munkavállalók ne kapjanak előre politikai és gazdasági garanciát tulajdonossá válásuk során. Politikai garanciának tekintem azt az elvi lehetőséget, hogy az érintett vállalatok esetében akár a 100 százalékos munkástulajdon is megvalósulhasson.

A magyar munkavállalóknak megvan minden erkölcsi alapjuk arra, hogy gazdaságos, a piaci versenyben életképes vállalatoknak lehessenek tulajdonosai. A privatizálási folyamatok megindításával már most biztosítani kell, hogy saját szakértői gárda segítse a munkavállalókat a helyes döntésben, illetve – a tulajdonosi szerződések előtt – a garanciális szerződések megkötésében az állammal, mint a kedvezményes részvényvásárlási kölcsön finanszírozójával, másfelől a menedzserekkel, mint tulajdon működtetőivel.

Ugyanakkor az új munkástulajdonosoknak egy majdani ígéret fejében, jogi és politikai garanciák nélkül nem szabad belemennie egy bizonytalan tulajdonviszonyba, Azzal, hogy valaki tulajdonossá vált kötelezettségek is járnak, sőt az állam olyan feltételeket is szabhat, amelyek önkorlátozást jelentenek számára munkavállalóként. Ilyen lehet a bér, szociális és egyéb követelések mérséklése, a szakszervezeti jogok szűkítése stb.

A kormány által kidolgozott Munkavállaló Részvételi Program (MRP) alapot ad arra, hogy a munkavállalók érdekvédelmi szervezeteivel együttműködve – garanciákkal megerősítve – olyan törvények szülessenek, amelyek a jó szándékon túl tisztes esélyt adnak a magyar munkásoknak arra, hogy szabad tőkével rendelkezhessenek.

Ugyanakkor illúzió volna azt hinni, hogy rövid időn belül a magyar munkások olyan részvényhányadhoz jutnak, amellyel domináns szereplőivé válhatnának a jövőbeni tőkepiacnak. Tudomásul kell venni: a magyar munkavállalóknak továbbra is bérből, fizetésből kell megélniük, vagyis a mindennapok kenyérharcaira is fel kell készülniük.

Ahogy az amerikai szakemberek mondták, a munkásoknak meg kell tanulniuk tulajdonosnak lenni, de ezzel együtt azt is, hogy váltogatni tudják a tulajdonosi és munkavállalói kalapot. A magam részéről csak attól félek – a hazai gyakorlatot ismerve -, hogy a címben jelzett új divathoz még nem készült el a szabásminta.

(Népszava – Takács András, MSZOSZ elnöki tanácsadó, 1990.11.06)