Szeretném komolyan venni mindazt, ami iránt elköteleztem magam és szeretném azokat is komolyan venni, akikkel együtt, akikért és akikkel szemben képviselni és érvényesíteni is akarjuk a munkavállalók érdekeit. Forgács Pál azt írja: „Egy szakszervezeti mozgalom ereje nem a taglétszámban rejlik, hanem elsősorban hitelességében.” Úgy hiszem, hogy a liga elnökének, a magyar szakszervezeti mozgalom  doyenjének és mint a volt pártállami szakszervezet apparátusa tagjának tudnia kéne, hogy a hitelesség legfőbb mércéje a taglétszám, ami természetszerűleg tagdíjat fizető tagságot jelent. Ami nem azonos egy munkás mámoros pillanatában aláírt belépési nyilatkozatával. Mindez a faramuci gondolkodásmód, ami a liga szervezeti elgondolását jelenti, azt mutatja, hogy valójában tagság nélküli, ellenőrizhetetlen szakszervezeti mozgalomban gondolkodnak, mintegy önjelölt népboldogító apparátcsikok. Ennek a gondolkozásmódnak a másik vetülete az, amit Öry Csaba nyilatkozott: „Bízunk abban, hogy vége szakad annak az elmocsarasodásnak, amely a szakszervezeti mozgalmat jellemzi.” Ha már elmocsarasodásról beszélünk, akkor illene világosan megfogalmazni, hogy ki keverte és ki keveri…

Illene világosan fogalmazni és nem tudatosan fogalmi zavarokkal operálni, hanem meghatározott, tartalmilag is különálló szavakkal megfogalmazni a célokat és nem összezavarni a munkavállalók gondolatait. Hiszen a szakszervezetek hitelességének fontos része a világos, tiszta beszéd, a szándékok és célok világos kifejtése. Másrészt a szakszervezetek hitelességét, erejét a szervezettség, a szervezhetőség, a szakszerűség, az informáltság adja. Ami igen kötött szervezeti és strukturális felépítést jelent. Mindezek függvényében érthető, hogy az ellenérdekelt hatalom hozzáillő partnert talált az érdekvédelmi szervezetekben ahhoz, hogy politikai érdekének megfelelő érvrendszerrel szolgáló, kvázi szakszervezeteket előnyben részesítse. Felvetődik továbbá maga az a a kérdés, hogy ki mit ért szakszervezet alatt, hogy a tagdíj mire való, hogy milyen jog- és kötelezettségi szintek vannak, hogy egy szakszervezeti vezető meddig képvisel és vezet, hogy hányszor kell bizonyítani egy tagdíjat fizető tagnak, hogy valóban tagja annak a bizonyos szakszervezetnek.

De a mai napok legfontosabb kérdése, hogy a szakszervezeti tagság mennyire veszi komolyan a szakszervezetét, hogy a politikai és gazdasági állapotokat látva hagyja-e, hogy szétzilálják szervezetét, hogy enged-e a politikai nyomásnak és hátat fordít-e a szakszervezeti mozgalomnak, vagy veszi a tollát és csak azért is szakszervezeti tag marad. Nem kis próbatétel ez a szakszervezeti tisztségviselőknek és aktivistáknak, hisz lépten-nyomon fel fogják tenni nekik a kérdést, hogy eddig miért nem léptek fel ilyen harcosan.

A kérdésfeltevőknek csak annyit szeretnék gondolatébresztőként megjegyezni, hogy a nemzetközi és hazai körülmények hatásaitól egyetlen szakszervezeti mozgalom sem függetlenítheti magát, hiszen a magyar valósághoz hozzátartozik a jaltai szerződés ugyanúgy, mint az ebből fakadó egypárti diktatúra, aminek minden állampolgár részese és vesztese volt. Sajnos ma megint az a helyzet, mint ötven évvel ezelőtt. Hogy a hatalom fel akar kapaszkodni a szakszervezetek hátára, hogy a politika árnyékában mozdulni se tudjanak. Minden munkavállalónak fel kell tennie magában azt az egyszerű kérdést, hogy hogyan és miképpen viszonyul mindahhoz, ami ma történik a szakszervezeti mozgalom körül, mert nem kevésről van szó.

(Máról Holnapra – Munkavállalók érdekvédelmi lapja – Takács András, 1991.08. hó)