A magyar demokrácia kritikus szakaszába érkezett. A parlamenti pártok többsége a demokrácia, a jogállamiság és az esélyegyenlőség jelszavával háborút indított a szakszervezeti mozgalom ellen. Mindehhez segítséget és ürügyet szolgáltat két (kollaboráns) szervezet: a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a Munkástanácsok Országos Szövetsége.

A pártok indítéka és szándéka világos, hisz a hatalom jellegéből adódik. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az új pártelit többsége milyen emlőn nevelkedett, hogy a hirtelen nyakukba szakadt hatalom és az egyre nyomasztó felelősség skizofrén helyzetet teremtett számukra. A gazdasági problémák szaporodása, a politikai amatörizmus, a gazdasági koncepciótlanság tovább gyengítette társadalmi támogatottságukat. Eközben mindinkább felerősödik a hatalomféltés, az egzisztenciális félelem. Az önvédelmi reflexek elhatalmasodása táptalajjá válhat egy új típusú többpárti diktatúrának.

Mindezzel együtt a parlamenti váltógazdaságra játszó pártok számára zavarólag hat az a lehetőség, hogy a következő választásokra egy megerősödő baloldallal találhatják magukat szembe, amelynek természetes módon tömegbázisát a szakszervezeti mozgalom adhatja.

Nem beszélve arról, hogy a 2,5 millió taggal rendelkező – zömében üzemi és mezőgazdasági munkás tömörítő – szervezet léte folyamatos kisebbségi érzést és félelmet kelt a taglétszámban folyamatosan csökkenő pártokban. Így természetszerűleg az MSZOSZ az a potenciális veszélyforrás, amelyet meg kell szüntetni. Ezt a félelmet és a múltból fakadó ellenszenvet csak fokozza az MSZOSZ növekvő aktivitása, az érdekérvényesítésben meghatározó szerepe. Az országos figyelmeztető sztrájk kezdeményezése volt az az utolsó csepp, amelyet elbírt a pártok demokratikus türőképessége. A két legnagyobb párt a szakszervezeti tagdíj és a vagyon ügyében összefogva alapjaiban kezdi ki a szakszervezeti mozgalom egészét. Törvényi úton próbálják ellehetetleníteni a munkavállalói érdekvédelmet, a munkások szervezettségét radikálisan csökkenteni. Jogosan felvetődik az a kérdés, hogy milyen is az a demokrácia, ami most van kialakulóban Magyarországon.

A parlament és a pártok eddigi munkáját és a társadalomhoz való viszonyát figyelembe véve megállapítható, hogy vak, sánta és vízfejű napjaink demokráciája. Míg jellemében hiú, cinikus, öntelt és kiszámíthatatlan. Ezt láttatta meg immár kétszer a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége abban a tükörben, amit a hatalom elé tartott. Először a taxisblokádnál, másodszor az országos sztrájkfelhívásával. A jelenlegi hatalom ezt a tükröt kívánja szétzúzni azzal a magapátyolgatta két szervezettel, amelyek a demokratikus változások kezdeti indulatától, a minden mindennel szembeni tagadásától, az előítéletektől, az olcsó gyűlölködéstől nem tudott mind a mai napig szabadulni.

Az indulati tényezőkön kívül más objektív érdek is motiválja a Ligát és a munkástanácsokat, hogy részesei legyenek ennek a nemtelen, antidemokratikus politikai játszmának. Elsőnek talán az a tévhit motiválja e két szervezetet, hogy a szétzilált szakszervezeti mozgalomból a gyéren szaporodó tagságát látványosan növelni tudja.  Ez alapjaiban hibás elképzelés, mivel a szakszervezetek közötti választás nem azonos a ténylegesen tagdíjat fizető tagok elosztásával. Az a logika meg egyenesen félelmetes, hogy parlamenti döntéssel kényszerítsék a szakszervezeti tagot arra, hogy Nagy Sándor, Őry Csaba vagy Palkovics Imre vezette szervezet között válasszon, és ez legyen alapja a szakszervezeti vagyon újraosztásának, és nem az, hogy az adott munkahelyen, ágazatban milyen szakszervezetek mennyi tagsággal rendelkeznek. Mindez nem mutat mást e két szervezetnél, pontosabban országos központjaikban, mint azt, hogy már rég nem a munkásokról, a szakszervezeti mozgalomról van szó, hanem azért folyik a harc, hogy egy struktúra és rendszer nélküli vízfej életben maradhasson. Ez még önmagában nem volna baj, ha egy működő demokráciában történne mindez, hisz rövid időn belül bebizonyosodna, hogy egy mozgósító erővel nem bíró szervezetről van csupán szó. De nálunk minden lehetséges, ha pártpolitikai érdekek úgy kívánják.

Még az is lehetséges, hogy a jog asztalánál jogtalanságokkal fullasztják halálra a most formálódó demokráciánkat.

(Magyar Hírlap – Takács András, 1991.07.10)