A boldog békeidők

A kádári időkben, az egypártrendszer alatt minden olyan egyszerű volt. Aki MSzMP tag volt, az eleve sok minden alól védettséget kapott, általában meg nem érdemelt előnyökhöz jutott, de legalábbis védve volt a hátrányok veszélyétől. A párttagok kaptak egy „klubtagságit”, amivel képességeiknek, és gátlástalanságuknak megfelelően építhették a karrierjüket. A protekcionizmus és az ellenőrzés is „házon belül” alakult ki, illetve történt. Egyetlen nagy hátránya volt ennek a rendszernek, kevés volt benne a cash.

A „gengszterváltás” hátrányai

 A piacgazdálkodásra történő átmenet a privatizációval kezdődött, aminek során rendkívüli helyezkedő képességekre kellett szert tenni, ugyanis a privatizáció tárgyát, tárgyait először ki kellett szemelni, majd meg kellett teremteni a kisajátítás legálisnak tűnő jogi hátterét. Ebben a harcban csak a rendkívüli képességekkel rendelkezők jártak igazán sikerrel, hiszen nemcsak a népet, de a volt párttársakat is át kellett verni.

Emellett egy sokkal nehezebb feladat is várt a leendő újgazdagokra. A kapitalizmussal járó hátrányok egyike ugyanis a többpártrendszer, azaz nem lehet erőből megtiltani a többi pártnak, hogy ne vegyenek részt a privatizációban, ami a közjavak magánosítását jelentette. Nehéz ügy, hiszen csak egy szétlopható ország volt. Ez hasonlatos egy vadállat által elejtett növényevő állat teteme körül gyülekező keselyűk, sakálok és hiénák versenyéhez, azzal a különbséggel, hogy esetünkben az áldozattal el kellett hitetni, hogy minden az ő érdekében történik, és ha ezt túléli, akkor jól fog járni.

Ebben az embert próbára tévő feladat végrehajtásában szerencsére gyakorlott segítőket kaptunk, a piacszerzésben érdekelt „fejlett” nyugati államokból kikerülő nemzetközi globalisták személyében.

 A mozdony

 A ’90-es évek elején egy mozdony valósította meg a pártok közötti együttműködést. Történt ugyanis, hogy pár tucat tartálykocsi volt a mozdony után felakasztva. A szerelvény végigjárta az országot, egyes helyeken ott hagyva egy-egy tartálykocsit. Ezek aztán köztulajdont képeztek. Figyelem! Nem közösségi tulajdont, mert az mindannyiunké, hanem köztulajdont, azaz az akcióban résztvevő pártok tulajdonává vált. Ez egy modernkori vérszerződésnek is felfogható, mert ez a törvénytelenség örökös véd- és dacszövetséget jelentett a pártok és tagjaik között, nagyobb garanciával működve, mint egy hosszú távú titkosítás. Igen, az olajszőkítésről van szó. A hirtelen meggazdagodás szédületében az ellenzéki pártok isten-uccse megígérték, hogy bár a kampányukban megígérhetik az ügynöklista napvilágra hozását, s ennek megfelelően a számonkérés megindítását, de ez örökké csak az ígéret szintjén fog maradni.

Az elvtársak pedig – miután olajjal betömték az ellenzékiek száját, s lemondtak a Bős-Nagymaros megépítéséről is – megkezdték a privatizációnak becézett magánosítást, azaz az ország kifosztását, a közösségi értékek átjátszását a globalistákhoz.

Garanciákat a törvénytelenségekhez!

 Egy egész országot ellopni elég macerás, az meg egyenesen lehetetlen, hogy ezt többször is meg lehetne tenni. Ritka az olyan eset, mint a diósgyőri vas- és acélművek, amelyen többször is sikerült túladni, s mégis a nyakunkon maradt. Amúgy is 2010 tájékára sikerült elkótyavetyélni az állami vagyon 80 %-át (mintegy 160-180 ezermilliárd értékű vagyont, egy állampolgárra vetítve 16-18 millió forint), úgyhogy túl sok lehetőség már nem maradt a folyton megújuló igények kielégítésére.

A nyugati multik számára egy olyan megoldás kellett, aminek a révén a mindenkori magyar kormánytól függetlenül lehet az országot kizsákmányolni, irányíthatóvá-, függővé tenni. A szoc-lib kormányok esetében semmi gond nem volt, hiszen a legnagyobb törvénytelenségeket, és polgárjogi atrocitásokat is mosolygó nyugalommal figyelték nyugatról, mert a lényeg az volt, hogy az ország minél kiszolgáltatottabb helyzetbe kerüljön. A polgári kormány esetében azonban taktikát kellett változtatni.

A demokráciával járó nehézségek

 Ha egyszer megtörténnek a választások, a nyertes párt, vagy pártok általában a következő választásokig hatalmon maradnak. Ez annyit jelent, hogy sem belső, sem külső erők nem távolíthatják el a nyerteseket a hatalomból. Ez egy általános alaphelyzet, kivételek lehetnek, de ezektől most eltekintünk. Helyesen mérte fel ezt a helyzetet Orbán 2006. ősze után. Tisztában volt vele, hogy annak ellenére, hogy Gyurcsány lemondott, a baloldal maradni fog, s az Internacionálét énekelni sem tudó Bajnai lesz a miniszterelnök.

A demokrácia értelmében tehát két választás között a nyertes „mindent visz”, ha tetszik, ha nem. Érdekes, hogy ezt az alapelvet a darabjaira porladt baloldal, nem hajlandó tudomásul venni, s rögtön a tavalyi harmadik megalázó vereség után folyamatosan kormányváltást szorgalmaz. (Az MSzP szavazóbázisa 10 év alatt egyharmadára zsugorodott, minimum 3 felé szakadt, a rendszerváltás óta a 9. elnökét „tapossa”. Egyik adat sem túl bizalomkeltő.)

Van kiút

 Simán ki lehet játszani a demokráciát. A gazdaságnak olyan területeit kell megszállni, amelyek függetlenek a mindenkori választott kormánytól. Ilyen terület a pénzügy, a 3 B, azaz a bankok, biztosítók és bróker cégek.

A hazánkban amúgy sem nagy múltra visszatekintő pénzügyi szolgáltatók nagy része csak a törvénykezéseken keresztül „érintkezik” a mindenkor regnáló kormányokkal. S amint azt tapasztalhatjuk, még a törvénykezés sem jelent áthághatatlan akadályokat számukra.

Adott esetben egy országot lehet tönkretenni a pénzügyeiken keresztül, még akkor is, ha ezt a regnáló kormánya nem szeretné. Jó példa erre a görögök esete, akik akaratuk ellenére, nagyjából önhibájukon kívül jutottak a tönk szélére.

Luxemburg az ellenpélda, akik nem a nép érdemei miatt jutottak a leggazdagabb országok közé.

A brüsszeli segítség

 A volt szocialista tábor országait nem csak az előnytelen privatizációval gyengítik a volt EGK tagországok, hanem a pénzügyein keresztül is, felhasználva az IMF-et és a Világbankot. Ezt nehezítheti meg egy nemzeti érzelmű kormány, vagy éppen segítheti egy globalista.

A Gyurcsány kormány kiváló példája a nemzetközi finánctőke kiszolgálására. Az országot csaknem kivéreztette, s ez részéről szándékos volt. A folytatólagosan elkövetett privatizáció, az emellett nyakló nélkül felvett IMF kölcsönök, az önkormányzatok eladósítása, a lakosság felelőtlen hitelvásárlásai feletti szemhunyása, mind nemzetveszejtő hazaárulás volt. Igaz, ha figyelembe vesszük az országunkról és a népünkről elhangzott kijelentéseit, részéről ez nem volt hazaárulás, mert Gyurcsánynak ehhez a hazához semmi érzelmi kötödése nem volt, nincs és nem is lesz.

Brüsszel szándékai egyértelműek, elég, ha csak a Magyarországhoz való viszonyulását elemezzük. A Gyurcsány kormány nemzetrontó tevékenységét bizonygatni sem kell. Brüsszel megértő nyugalommal viseltetett az országunk tönkretétele láttán. A polgári kormány nemzetépítő törekvéseit viszont csírájában el szeretné fojtani. Brüsszel ártó szándékainak igazolására több indok nem is szükséges.

A magyar pénzügyi „bukták”

 „Azért kell privatizálni, mert az állam nem jó gazda.”  - hallottuk unos untalan.

Nézzük a magyar magánosítás néhány „sikeres” példáját!

 Az első „zsenge” az Ybl Bank volt 1992-ben, azaz két évet sem ért meg az első bebukott privát bank. O. Nagy Imre és Janukovszky Zoltánné 4-4 évet kaptak, 15 millió forint vagyonelkobzás mellett. Az okozott kár: 1,4 milliárd forint.

 Lupis brókerház, 1994.  Az okozott kár 3 milliárd forint. Állami értékpapírokat használt privát ingatlanbefektetésekre, amelyek nem sikerültek, s így nem tudta kifizetni a BM a HM és a Társadalombiztosítás felé a 2,68 milliárd (rá bízott) összeget. 2 év felfüggesztettet kapott, 3 év próbaidőre, valamint 250 ezer forint pénzmellékbüntetésre ítélték. Lupist a pénzvilág visszafogadta.

 Tocsik ügy, 1996. Tocsik Márta állami megbízatást kapott, hogy sikerdíj fejében alkudjon le önkormányzati ingatlanok árait, amit pedánsan végre is hajtott. A sikerdíj összege potom 804 millió forint volt. A probléma ott kezdődött, hogy az összeg feléért jelentkezett Boldvai László az MSzP-től, és Liszkai Péter az SzDSz-től. Őket, s mellettük az Állami Privatizációs és Vagyonkezelési Rt. vezető jogászát, Liszkai Pétert (3 társával együtt) befolyással való üzérkedéssel vádolták. A Tocsik Márta ellen folyó büntetőeljárás több mint 10 évig tartott, de a végén felmentették, az ellene folyó polgárjogi perben (2008.-ban) viszont elmarasztalták, s 562 millió forint plusz ÁFA visszafizetését rendelték el. Erre két okból nem nyílt lehetőség. Egyrészt a teljes vagyonelkobzás miatt nem lett volna, miből fizessen, másrészt 2013.-ban elhunyt. A tartozást most az örökösökön kívánják behajtani!!!!

 Postabak botrány, 1998. Bár a bankot a Horn kormány 1997.-ben 40 milliárd forinttal megtámogatta, 1998.-ban mégis csődbe jutott. Állítólag bankpánik tört ki, a betétesek megtámadták a bankot, s rövid időn belül 25 (40) milliárd forintot vettek ki. Elnöke, Princz Gábor Ausztriába ment a felelősségvállalás elől, de visszatérte után egyéb büntetést nem kapott, mint 3,6 millió forintot!!! kellett befizetnie. Az állam 153 milliárdot, összességében 220 milliárdot fordított a Postabank teljes konszolidációjára (amelynek a fele az Erste bank vásárlásakor visszatérült).

 Agrobank, 1998. A 10 milliárd kárral járó ügylet egyik szereplője, Kunos Péter vezérigazgató 2 évet, s 1,6 millió forintos-, Kovács Mihály elnök másfél évet és 2 millió pénzbírságot kapott. Mindkettőjüket visszafogadta a pénzvilág.

 Globex, 1998. Csaknem napra pontosan 13 évet igényelt az ítélethozatal és a Globex felszámolása. Ez volt az első tipikus befektetési bűntett, ahol aránytalanul magas (32-36 %-os) kamatok fizetésének ígéretével csábították el az ügyfeleket (magánembereket, önkormányzatokat). Az okozott kár 6 milliárd forint volt, Vellai Györgyike 6-, Vajda Lászlót 4 évre ítélték el, melyből 52 hónapot már előzetesben, illetve házi őrizetben már letöltöttek. A két vádlott sokáig Németországban volt, kiadatásukra várni kellett.

 Kulcsár ügy, 2003. A 23 milliárd forint sikkasztást okozó Kulcsár a K and H-nál dolgozott. Ügyködése 5 évig tartott 1998-2003 között. A vádemelésére 2005-ben került sor, mivel sokáig Ausztriában húzta meg magát. 2010.-ben eljárási hibákra hivatkozva új eljárást indítottak ellene, 2014. november 25.-én ismételten újból kezdték az eljárást, mert az egyik ülnök betöltötte a 70. életévét!!!!!

 Hajdú-Bét, 2003. Bajnai György (mint később bevallotta, nem értett hozzá) csődbe vitte a Hajdú-bét-et, amely a vízi szárnyasok piacával foglalkozott. Közel 10 ember lett öngyilkos, mert emiatt ellehetetlenedett az élete. A károkozás 10 milliárd forint. A banki ügyletekkel szemben itt nem sikkasztásról, piramisjátékról, vagy hasonló pénzügyi visszaélésről volt szó, csupán szakmai analfabétizmusról, ami viszont nem a libatenyésztéssel volt összefüggésben, hanem kizárólag a kereskedelemmel, az üzlettel, azaz a pénzügyekkel. Eltérés mutatkozik továbbá abban is, hogy a csőd után semmiféle büntetőjogi, vagy akár csak szakmai kivizsgálás nem folyt a Hajdú-bét ellen, sőt urambocsá’ Bajnai Gordon még elnézést sem kért a károsultaktól.

Itt vetődik fel egy kérdés, miszerint a vízi szárnyas kereskedelem mindaddig zökkenőmentesen folyt, amíg a Hajdú-bét bele nem avatkozott. Ezért jogos a felvetés, vajon Bajnai Gordon miért kaphatott üzleti és menedzseri kitüntetést. Vagy azokat kapta érdemtelenül, vagy a vállalkozást szándékosan vitte csődbe.

Utána hosszú csendet követően:

 februárja: Buda Cash: 100 milliárd, Hungaria: 10 (50) milliárd, Quaestor: 150 milliárd bukta.

Összegezve: 1992. és 2015. között összesen 274 milliárd, 2015. februárja: 260 (300) milliárd forint károkozás.

A teljesség igénye miatt meg kell jegyezni, hogy a Globex, valamint a Quaestor jellegében lényegesen elüt a többi panamától, ezeknél ugyanis a pénzügyi vállalkozás és a befizetők közös kockázatvállalásban működtek együtt. Ennek megfelelően lényegtelen, hogy a károsultakat megvezették-e, mert az ő szerepük jogilag a befektetésre ösztönző cégek jogállásához hasonlatos. Ezt hívják tettestársi bűnrészességnek.

Megállapítások

 Úgy tűnik, minél nagyobb az elsikkasztott összeg, annál kisebb a büntetés.

A lakosság pénzügyi kultúrája még mindig a béka feneke alatt van, s a kamatos-kamat számítással sincsenek tisztában. Egyre gyakrabban találkoznak a pénzügyi visszaélések okozta tragédiákkal, de szent meggyőződéssel hiszik, hogy mindez velük nem fordulhat elő. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna a magánnyugdíj pénztároknál elhelyezett pénzekkel (persze a „szakértő” lakosság váltig azt vallja, hogy most vannak becsapva).

A lakosság és a cégek mérhetetlen pénzsóvársága teljesen elhomályosítja a maradék elméjüket is, de a csődök után magától értetődőnek veszik, hogy nekik teljes kárpótlás jár az államtól.

A jelen cikkben felsorolt visszaélések összes károkozása meghaladja az 500 milliárd forintot. Ha ehhez hozzávesszük a valutaalapú kölcsönök okozta 7000 milliárdos károkozását, akkor napnál világosabb, hogy a bankok, brókerek és biztosítók szakosodtak a lakosság és az ország kifosztására, de a bölcs állampolgár még ezek után is állítja, az állam fosztotta ki őt.

Lassan ideje lenne egy népszavazásnak, amelynek az lenne a tárgya, hogy a kockázatokat nem vállaló állampolgárok terhére ne kártalanítsák a felelőtlen embereket.

Állami szintű rablás

 A fentebb felsorolt események elkövetői valószínű, tudatában voltak, hogy előbb utóbb bekövetkezik a „bukfenc”. Tisztában voltak azonban vele, hogy messze nem az „érdemeik” szerint fognak „bűnhődni”. Könnyű eldönteni, hogy melyik a jobb. Dúsgazdagon magánőrizetben lenni, vagy szegényen „hajléktalanul” élni. Az elkövetők megbízást teljesítettek, mert egy olyan forrásra volt szükség, amihez bármikor, a mindenkori hatalomtól függetlenül hozzá lehet nyúlni. Vagy talán véletlen lehetett, hogy a Bajnai kormány teljesen el akarta törölni a brókercégek ellenőrzését, de külső (EU-s) nyomásra erről letett, s egy nappal a kormányváltás előtt végezte el azt az ellenőrzést, amiről feltételezték, hogy csak a következő baloldali kormány alatt fog újból sor kerülni. Aki ezt a véletlennek tudja be, az egyéb ökörségekre is képes.

A Gyurcsány- Bajnai kormányok szépen „beágyaztak”. Olyan mérhetetlen összegű kölcsönöket vettek fel, ami elvileg önmagában garancia volt egy kormánycsődre. A „szükségpénzt”pedig jól elrejtették, csak most az ellenőrzés során került az részben napvilágra. Ezek a pénzek nem az elkövetők céljaira voltak eldugva (persze ők sem jártak rosszul), hanem a pártoknak jelentettek aranytartalékot. A jelenlegi kormány bűnös amatőrségét jelzi, hogy öt évig csücsült az ülepén, fel sem tételezve, hogy még vannak csontvázak, abban a rohadt szekrényben.

Most hozzávetőleg 300 000 betétes futhat a pénze után. Ennek a fele Quaestor kliens volt, ők soha nem kaphatnak kárpótlást. A betétesek másik fele pedig tartja a markát. Ha a mostani állam nem fizetne, mindennek elmondanák, pedig az igazi bűnös a korábbi kormány, s a banki alkalmazottak „csak” elkövetők. Mindezt igazolja, a perek évtizedes elnyújtása, a nevetségesen enyhe ítéletek, s az a tény, hogy az elkövetőket visszafogadja a pénzvilág. Az elkövetők tehát nem mások, mint strómanok.

Tisztelt kapzsi, nyerészkedő Honfitársaink!

  Önök a pénzsóvárságuk miatt kerültek bajba, személy szerint kb. 300 ezren. Ez családilag több mint egymillió embert érint. Az Önök felelőtlensége miatt, mi, akik ilyen hazárd pénzügyi kalandba (és devizahitel ügyletbe) nem kerültünk, most szó nélkül elviseljük, hogy a mi adóforintjainkon is megsegítik Önöket. De lassan már unjuk ezt. Emellett nagyon üresnek tartjuk a József Nádor teret. Az internetadó felvetésekor Önök közül bizonyára sokan kint tiltakoztak a téren. Most nem érnek rá egy kis felháborodásra? Az internet adó fejében kaptak volna szolgáltatást. Most a banki csődök miatt csak a ráfizetés van, aminek, mi, mint vétlen adófizetők is részesei kell, hogy legyünk.

Pedig a mostani banki csődök okozta károkozásból 20 évre futotta volna az internetadóra, országos szinten (tehát nem csak Önöknek).

Egyre szebb az idő. Nem lenne kedvük egy kis tüntetéshez?

A tolvajok fejedelme

 A tisztességes emberek kifosztása (persze szigorúan demokratikusan) nem magyar privilégium. Az igazság és a demokrácia élharcosának az USA’-nak az az Európai Unió a jó, amely kifosztja a tagállamait, azok lakosait. Az Uniónak az a kormány jó, amely hagyja kifosztani a saját országát (persze nem ingyen).

 Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke, volt államelnök Luxemburgban előtte pénzügyminiszteri posztot töltött be ugyanott. Ő pénzügyileg „lefejte” egész Európát, amibe tehát benne a volt Európai Gazdasági Közösség (lánynevén: Közös Piac) országai is ((Nyugat)-német-, Francia- és Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg), majd a bővítés után Egyesült Királyság, Ír-, Spanyol- és Görögország, Dánia és Portugália.

300 multi kapott lehetőséget, hogy Luxemburgba helyezze át a cége központját, csökkentett adókat fizetve a mini államnak, megkurtítva ezzel az anyaországát, s vele együtt a saját honfitársait.

Ez a húzás anyagilag az egekbe repítette Luxemburgot, óriási károkat okozott viszont az anyaországoknak. Minderről Juncker úrnak állítólag fogalma sem volt (milyen pénzügyminiszter lehetett?). Ezt az állítását önként- és dalolva becumizta az Unió 26 tagállama (Angliát és Magyarországot kivéve). A Juncker úr európai bizottsági elnökségének pályázatára igent mondó országok mintegy 430 millió állampolgárukat nézték baleknak (ha hagyták, azok is) és csapták őket be.

Végezetül ismerjük meg egy szigorúan demokratikusan megválasztott tolvaj életfilozófiáját!:

 „Mi eldöntünk valamit, meghirdetjük, majd várunk egy kicsit, hogy mi történik. Ha nincs nagy felháborodás, mert legtöbben meg sem értik azt, amiről döntöttünk, akkor tovább folytatjuk, lépésről lépésre, míg már visszaút nem létezik.”

(Jean-Claude Juncker)

Tiszainoka, 2015. március 15.

Vinczeffy Zsolt