A Mama az orrával lökdösött bennünket és halkan morgott. Így tényleg nem lehet aludni. Elkezdtünk nyújtózkodni.

-     Reggelizzetek gyorsan, utána végezzétek el a dolgotokat, mert megyünk a

      doktor bácsihoz. – mondta a Mama.

• Minek ez a nagy sietség, igazán van időnk bőven. – mondtam.
• Nekünk van időnk, de a Norbi Gazdának is van egyéb dolga, és Gábor bácsi sem várhat ránk egész nap. – válaszolta a Mamánk.
• Miért Norbi Gazda is kap gyógyszert? – kérdeztük.
• Nem butuskáim, de ő visz el a doktor bácsihoz az autójával.

Hamar elkészültünk, Norbi Gazda berakta az autójába a ládácskánkat, s bennünket is egyenként a ládánkba. A Mama egy ugrással mellettünk termett.

Az autónak nagyon furcsa szaga-, a hangja meg egyszerűen borzasztó. Az ilyen zajt nem szeretem.  Ha nem lett volna zárva az ajtó, bizony kimenekültem volna belőle. Egyszer csak mindnyájan fenékre ültünk, mert az autó megrándult, és az ablakon át láttuk, hogy elindult a ház és a fák. A Mama megnyugtatott bennünket, hogy nem a ház megy, hanem az autó, s feküdjünk le nyugodtan, mert úgy biztonságos.

Nemsokára megérkeztünk a doktor bácsihoz. Norbi gazda kivett bennünket a ládácskánkkal együtt, és egy padra rakott bennünket. Egy olyan fekete hajú bácsi jött oda hozzánk, mint amilyen a nagyobbik öcsém bundája. A doktor bácsinak is volt bajusza, s a szája körül is szőrös volt. Mi kutyák szeretjük, ha az emberek is szőrösek valamennyire, mármint a férfiak. Ez számunkra nagyon fontos, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Mindenesetre a Gábor bácsi rögtön szimpatikusabb lett ezzel a bajusszal és szakállal.

A doktor bácsi először a mamánkat üdvözölte, aki szemmel láthatóan kedvelte őt, hiszem a farkát boldogan csóválta, s hagyta, hogy vakargassák a fejét.

Utána mi következtünk. Egyenként kézbe vett bennünket és alaposan megnézett mindenhol, közben folyamatosan beszélt hozzánk, és dicsért minket.

• Éhesen vagytok-e? – kérdezte.

Mi nem válaszoltunk, mert még egy kicsit meg voltunk illetődve. Gábor bácsi ekkor egy kis tálkát hozott nekünk, benne valamilyen illatozó étellel.

• Egyetek kutyusok! – mondta Gábor bácsi.
• Egyetek már gyerekek, mert ebben az ételben van a gyógyszer is, tudjátok, erről már beszéltem nektek! – mondta a mamánk.

Több sem kellett nekünk, gyorsan falatozni kezdtünk.

• Hanem, ezt a kisebb kant hagyd nálam Norbi! – mondta Gábor bácsi a Gazdának. Ez eléggé gyengének tűnik, nem árt, ha szemmel tartom. Valószínű ez született meg utoljára. Az ilyenek azért maradnak a végére, mert gyengék, kevésbé életképesek, mint a többi. Meglátom, mit tehetek az érdekében.

Mindent befaltunk, így semmi akadálya nem volt, hogy hazamenjünk. Elköszöntünk a kisöcsénktől, és észrevettük, hogy a mama nagyon szomorú. Eh, mindegy, csak minél előbb legyünk végre otthon.

Hazafelé valahogy gyorsabban telt el az idő. A kertben gyorsan elvégeztük a dolgunkat, majd szopizni vonultunk, aztán mindenki ment a maga helyére a fáskamrában. Álmosan végignéztem a kamrán, és akkor vettem észre, hogy a kisebbik öcsikém helye üres. Persze, gondoltam, ő a Gábor bácsinál maradt. Mindenesetre, amíg haza nem jön, addig vigyázunk a helyére.

Vakkantgatásra ébredtünk. A mama volt, de közben csivitelést is lehetett hallani, meg azt, hogy a mama fel-alá futkározik és ugat. Álmosan kimentünk a tornácra, s hát látjuk, hogy madarak röpködnek a tornácon és valami van a csőrükben. Később tudtuk meg, hogy ezek a fecskék, és fészket építenek a tornác tetején. Nagyon gyorsan tudtak repülni, úgyhogy a mamának esélye sem volt arra, hogy elkapja őket, csak ugatott folyton.

• De jó lenne, ha tudnék repülni. – mondtam a mamának.
• Butuskám, a kutyák nem tudnak repülni, mert nincs szárnyuk. Úszni viszont majd megtanulhattok, mert az csodálatos dolog. Ha valamelyikőtöknek lesz olyan szerencséje, hogy olyan gazdihoz kerül, aki szereti a természetet és magatokkal visz olyan helyre ahol nagyon sok víz van, akkor ott megtanulhattok úszni. Ez egyben arra is jó, hogy tiszták legyetek, mert a víz megtisztítja a kutyákat is. Az emberek minden nap tisztálkodnak a vízzel, de csak akkor úsznak, ha egy fürdőben, tóban, vagy folyóban vannak.

Délután vendég érkezett. Dórika húga jött el látogatóba. Nagyon hasonlítanak egymásra, állapítottuk meg. De jó lenne, ha valamelyikünket elvinne magával, mert majdnem olyan, mint Dórika. – gondoltuk.

Mindnyájunkkal sokat játszott, de főleg a Bercivel foglalkozott. Este aztán újabb vendég érkezett, s meg akart bennünket ismerni. Ő nem játszadozott velünk, csak szemügyre vett bennünket, aztán elvonult Norbi Gazdával.

• Na, gyermekeim itt vannak a kérők. – mondta a mama.
• Ezt nem értjük, mit jelent az, hogy kérők? – kérdeztük.
• Nemsokára hathetesek lesztek, s akkor szokták elvinni a gazdák a kiskutyákat magukkal. Szerintem Dórika testvére Bercit elviszi magával, s az a bácsi, aki most Norbi Gazdával beszélget, szintén kutyanézőbe jött. Ha jól értettem a szavaiból ő egy házőrzőt szeretne magának.
• Mi az a házőrző? – kérdeztük.
• Az egy szakma, sőt hivatás. A házőrző kutya vigyáz a gazda házára, ha nincs otthon, vagy éppen alszik. A házőrzőnek nagyon jó emberismerőnek kell lennie, tudnia kell, hogy a kertben mi hol van, s ha alszik, akkor is figyelnie kell mindent.
• De ha alszunk, akkor nem hallunk semmit. – feleltük.
• Dehogyisnem, majd megtanuljátok, hogy az alvás közben csak ti alusztok, a fülecskétek és az orrocskátok ébren van. Nem nagy dolog.

Este Norbi gazda telefonon beszélt valakivel, szomorú lett az arca, majd azt mondta Dórikának, hogy már nem jön vissza.

Nem értettük, hogy miről van szó, de a mama elmagyarázta.

• Meghalt az öcsétek. – mondta. Talán így a jobb. Nagyon gyenge volt szegényke, sohasem lett volna belőle ügyes kutya, ráadásul neki még gazdája sem jelentkezett. A doktor bácsi biztosan mindent megtett érte, hogy meggyógyuljon, de nem sikerült.

Két hét múlva újból elmentünk a Gábor bácsihoz egy újabb féregtelenítésre, meg egy injekcióra. A féregtelenítéstől már nem féltünk, de a szuritól viszont nagyon. A doktor bácsi nagyon elégedett volt velünk, most is kaptunk finomságokat a gyógyszerrel együtt. Közben egyenként megint felvett bennünket tüzetesen átnézett mindnyájunkat, a lábainkat, a nyakacskánkat. Mi viszont behúztuk a fülünket és farkunkat, mert nagyon féltünk a szuritól. Aztán a Gazda elköszönt Gábor bácsitól és berakott bennünket az autójába.

• Hát az injekció elmarad? – vidultunk fel.
• Már megkaptátok, észre sem vettétek?
• Hát, egyszer éreztem valamit, de az, biztosan nem az volt. Ha megharapjuk egymást, az egy kicsit fáj, de most semmi ilyent nem éreztünk. – válaszoltuk.
• Mondtam én nektek előre, hogy nem kell félnetek. – válaszolta a mama.

Ugye, te sem félsz már a szuritól?