Norbi Gazdának ragyogott az arca, amikor hazajött. Egy papírt vett elő a zsebéből és úgy nézegette, mintha simogatná a szemével. Nem tudtuk mire véljük az egészet, de amikor letette az asztalra és pakolni kezdett, már mi sem foglalkoztunk a történtekkel. Később hazajött Dórika is. Letette a szatyrot a kezéből és a hegedűjét az asztalra rakta. Ekkor vette észre a papírt.

-  Mi ez? – kérdezte Norbi Gazdától.

-  A kiskutyák személyi igazolványa. – felelte a Gazda.

És valóban. Mindnyájan kaptunk egy igazolványt. Különféle adatok voltak benne, igazolás az orvosi kezelésekről, de a nevünk helye még üres volt.

-   Tenyésztő: Sőreg Norbert. – olvasta Dórika.

-   Te Norbi, mi nem is akartunk kiskutyákat. Eddig kétszer is sikerült megelőznünk, hogy a Panninak kiskutyái legyenek. Most az a pár perc elég volt hozzá. Ne érts félre, nagyon örülök a kicsiknek, de mi nem így terveztük. – mondta Dórika.

-   Hát, az Isten útjai kifürkészhetetlenek. – válaszolta Norbi Gazda.

-   Nemcsak az Istené, hanem a Pannié is. – zárta le a beszélgetést Dórika.

-   Ez aztán felháborító. – mondta a mama. Norbi gazda mindent megtett annak az érdekében, hogy ne legyen férfi ismerősöm. Mindenkit távol tartott tőlem, pedig jócskán akadtak volna kérőim. Egyszer aztán a harmadik szomszéd átmászott a kertünkbe. Csendes, rendes, dolgos kutyának ismertem meg. Igaz nem fajtatiszta, s nem is foxi, de igazán jóravaló kutyus. Persze, rögtön szerelmesek lettünk egymásba, és megtörtént a baj. Legalábbis az emberek így mondják, hogy baj. Én másképp gondolom. Én akkor családot alapítottam, s most itt vagytok ti, az én családom. – folytatta a mama. Gyerekeim, jegyezzétek meg örökre, hogy nem a pedigré a fontos, hanem a tisztesség, a szorgalom és a becsület. – tette hozzá. Ezek után a Norbi Gazdát nevezik tenyésztőnek? Félre ne értsetek, én imádom a Gazdáékat, de azért tenyésztőnek csak nem nevezném őket. – fejezte be a böstörködést a mamánk.

Kutya egy meleg volt akkortájt. Éppen ebéd után voltunk, amikor a mamánk kiszaladt a fáskamrából. Ilyen kánikulában vajon hová futott? Egyszer csak nagy farok csóválás közepette, két emberrel jött vissza a tornácon. Norbi Gazda is velük volt, s leültek az asztal mellé és beszélgettek. Nyitva volt a fáskamra ajtaja – egyébként mindig nyitva tartotta a Gazda, hogy ki- és bemehessünk – úgyhogy mindent pontosan láttam. Azok jöttek, akik állítólag engem akarnak elvinni magukkal. A Pannika néni és az a bizonyos Zsoltibácsi.

Hát én innen ki nem megyek. Kutya egy meleg van, most ebédeltem és álmos is vagyok. Engem hagyjanak békében, és még inkább alámásztam a kistraktornak. Persze azért kíváncsi voltam, ezért félszemmel figyeltem az eseményeket.

Norbi Gazda megkínálta a jövevényeket, majd kihozta az én személyi igazolványomat, büszkén mutogatva azt. Mindenféle dologról beszélgettek, s a Gazda pontosan elmagyarázta, hogy velem eddig mi történt, s hogyan kell velem bánni.

Egy kicsit el is keseredtem. Ha van szíve túladni rajtam, akkor miért olyan fontos neki, hogy mi lesz velem, de ezt a gondolatomat hamar elhessegettem.

Ekkor Zsoltibácsi letette a pipáját, felkelt a székéről és szélesre nyitotta a fáskamra ajtaját, s bejött. Norbi Gazda pedig megmutatta, hogy én hol szoktam bujkálni. Zsoltibácsi odajött, amire én még jobban összehúztam magam. Lehajolt és elkezdett hozzám beszélni. Erre én lehunytam a szemem, hadd gondolja azt, hogy alszom és akkor nem zavar, és itt hagy. Így is történt, de Zsoltibácsi rájött, hogy igazából nem alszom. Közbenézett a fáskamrában, mindent szemügyre vett, a testvéreimet is megnézte, beszélt hozzájuk, majd kiment a tornácra.

-   Nem sietünk. Ráérünk. – mondta. Majd később kijön, ha lesz hozzá kedve, s ha nem, hozzad majd ki Norbikám!

Ezt jól elintézte. Nem mászott utánam, nem akart kicibálni, nem erőszakoskodott, hanem egyszerűen itt hagyott, gondoltam végig. Most akar engem, vagy nem akar? Nem tudtam eldönteni, úgyhogy mérgemben elaludtam.

Kedves, ismerős hangokra ébredtem. Rögtön ráismertem Norbi Gazda hangjára, egyben azt éreztem, hogy már a kezében is vagyok. Óvatosan felemelt is kivitt a fáskamrából. Leült velem a székére, és folytatták a beszélgetést a leendő Gazdáimmal. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Zsoltibácsi odaad engem a Pannikának. Ez azért volt furcsa, mert észre sem vettem, hogy mikor kerültem a Zsoltibácsihoz. A figyelmetlenségem egy kicsit felbosszantott, de a Pannika kezében nagyon jól éreztem magam. Simogatott és folyton beszélt hozzám. Vajon most mi lesz? – gondolkoztam, amikor mindnyájan felkeltek, és kifelé indultunk el a tornácon. Én meg ottmaradtam a Pannika kezében. A mama velünk együtt jött kifelé és folyamatosan engem figyelt.

Egy fehér autóhoz érkeztünk, amit Zsoltibácsi kinyitott és a hátsó ülésen megpillantottam egy olyan csodálatos fonott kosarat, amit eddig életemben még nem láttam.

-   Ez lesz a te helyed. – hallottam.

-   Ne Zsolt, inkább az ölembe veszem. – mondta Pannika.

-   Itt van a kis szőnyeg is, amit hoztatok. – mondta Norbi Gazda.

Kutya egy meleg volt az autóban, meg a szőnyeg és Pannika meleg keze is, hát nem is tudom… Olyan gyorsan történik minden, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Már benn ültünk a kocsiban, amikor a mama beugrott az autóba a Pannika lába mellé, s csak annyit vakkantott:

-   Becsüld meg magad kicsikém, és ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek – mondta.

Ekkor Norbi Gazda kivette az autóból a mamát, s bezárult az ajtó. Megindult a ház, meg a fák, pontosabban elindultunk az autóval, s mindenki integetett mindenkinek, csak én nem. Nagyon jól esett a Pannika ölében és az különösen jó volt, hogy velünk volt a kis szőnyegecske, amin rajta volt a testvérkéim szaga, s főleg a mamáé. Ekkor Zsoltibácsi rágyújtott a pipájára. Nekem tetszett a szaga.

-   Ne pipázz most, itt a Carmen! – szólalt meg Pannika.

-   Nem árt, ha megszokja. – válaszolt Zsoltibácsi.

Hamar megérkeztünk. Kiszálltunk az autóból és egy olyan nagy kertet láttam meg, aminek a végét sem tudtam megbecsülni, hogy hol van. Egy csodálatos házba mentünk be. Zsoltibácsi pedig hozta magával a vadonatúj kosárkámat, ami az első pillanatra is megnyerte a tetszésemet. Pannika bevitt a nappaliba, ahol kellemesen hűvös volt. Zsoltibácsi letette a kosárkámat, Pannika pedig belerakott engem.

-   Ez lesz az új otthonom? – gondolkoztam. Nem rossz, de hogyan fogok kimenni a tornácra? Mit fogok enni, mert a mama nem jött velem? Hol fogok szopizni? Jaj, nagyon meg vagyok kavarodva. Ki fog nekem tanácsokat adni? – járt a fejemben.

A kosaram nagy volt és kényelmes. Sok rongy volt benne, de a legkedvesebb a kis szőnyeg volt, a családom illatával.

Pannika és Zsoltibácsi letérdeltek hozzám és beszélgettek, meg simogattak. Nekem meg majdnem leragadt a szemem. Zsoltibácsi ekkor felállt, elment és visszajött, s az orrom alá dugta az ujját. Finom tejecskés szaga és illata volt. Megnyaltam.

-   Köszönöm Zsolti Gazda. – mondtam, és elnyomott az álom.

Aludj te is szentem.