Annak ellenére, hogy nagyon későn feküdtem le, korán ébredtem, Mintha a világ összes madara nálunk akarna tanácskozni. Olyan madár zsivajra ébredtem, mint még soha. A világnak olyan pompás illata volt, hogy ki kellett jönnöm a házacskámból, hogy jobban érezzem. Körülnéztem és mindenütt vizes volt minden, csodálatosan sütött a napocska, finom fű és földszaga volt az egésznek, hát erre érdemes volt felébredni. Boldognak éreztem magam. Itt vagyok otthon, gondoltam és elkezdtem a napomat tervezni.

A Gazdáék már felkeltek, hallottam, hogy a házban tesznek, vesznek. Szerettem volna őket kicsalni a tornácra, hogy megmutassam nekik ezt a gyönyörű világot, ezért elkezdtem nyavikkolni. Mint akik meg sem hallják, nem reagáltak a hívó szavamra. Hát ti tudjátok, gondoltam, s abba hagytam a vinnyogást.

Körülnéztem, mit tehetek, amíg nem jönnek ki. A cipők a tornác korlátján voltak, azokat nem értem el. Az abrosz és az ülőpárnák nem voltak kint. A kesztyűt sem értem el, s az a műanyag flakon, amivel a Gazdáék a virágokat szokták locsolni, az is elérhetetlen volt számomra. Akkor most mivel játsszak?

Nemsokára kijött a Gazda, megsimogatott, megvakarta a fülemet és a hasamat, majd eltűnt a műhelybe, ahonnan visszajött egy hosszú madzaggal, egy nagy létrával és valami fadarabbal. Felmászott a létrára, felkötötte a madzagot egy gerendára, majd lejött, és sokáig nézegette, hogy a fadarabot milyen magasan kösse hozzá a madzaghoz. Mikor végzett, visszavitte a létrát, s mielőtt bement volna a házba, meglökte a fácskát és otthagyott engem. A fadarab pedig lengett a madzagon. Olyan volt, mint tegnap a rózsával. Most már óvatos voltam. Többször is megszagoltam, de jó szaga volt. Óvatosan megérintettem, de nem szúrt. A hátsó lábaimra álltam, és meglöktem a fácskát. Az még jobban himbálózott. Ez jó játéknak tűnt. A fácska alját még meg is tudtam harapni, de nem találtam rajta fogást. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Gazdáék néznek, hogyan játszom.

• Látod Panni, nem kell felborítanunk az életrendünket a Carmen miatt. Amíg mi megisszuk a capuccinónkat, addig a Carmen el lesz ezzel a fadarabbal.
• Igazad van, mint mindig, de hozok neki friss ételt és tejet. – válaszolt Pannika.

A délelőtt unalmasnak tűnt. Pannika valahová elment az autóval, Zsoltigazda pedig felült egy gépre és elkezdte nyírni a füvet. Pannikát jobban szeretem, mert ő mindig elvisz engem dolgozni, de a Gazda soha. Igaz erre a büdös és hangos traktorra úgysem ülnék fel.

Untam magamat. Lefeküdtem ide, lefeküdtem oda, de sehol nem volt jó. Bementem a virágágyásba, mert ott hűvös, árnyékos helyet találtam, itt legalább alhatok egy kicsit, gondoltam.

Egyszer csak valami neszezésre lettem figyelmes. Nézek ide, nézek oda, de nem látok semmit. A neszezés pedig folytatódik. Mi a csuda lehet ez. Ha valami zajt okoz, akkor ott valakinek lennie is kell. De nem láttam senkit. Jobban kezdtem fülelni. Hát a hang a föld alól jött. Valaki van a föld alatt, de ki lehet? Meg kellene nézni. Odamentem, ahol a legjobban hallottam a motoszkálást, és óvatosan elkezdtem kaparni a földet. Egyre jobban hallottam a neszezést. Elkezdtem gyorsabban kaparni a földet, s már egy jó kis gödröt sikerült elkészítenem. Közben rendszeresen beledugtam az orrocskámat a készülő gödörbe, hogy ne csak lássam ezt a valamit, hanem vegyek róla szagmintát is. Éppen a célnál voltam, amikor valaki az orromba csípett, és fájdalmamban nagyot vonyítottam.

• Zsolt, gyere, a Carmen egy óriási gödröt ásott a virágágyásban! – hallottam Pannika hangját.

Én meg csak álltam a gödröm előtt, sajgott az orrom, azt nyalogattam, s azon csodálkoztam, hogy Pannika hazajött, és én nem vettem észre. A Gazda is odajött a nagy jajveszékelésre, megnézte a művemet, megfogta a nyakamon a bőrömet, rámutatott a gödrömre, megrázott és azt mondta, hogy: NEM. Nagyon mérgesnek tűnt. Nekem meg fájt az orrom, s most már a nyakam is. A Gazda elengedett, én pedig elkotródtam a helyszínről. Mérgelődtem, hogy még azt sem sikerült kiderítenem, hogy ki csípte meg az orromat. Na, majd később, gondoltam.

Amikor mindenki újból a dolgát végezte, visszalopakodtam a gödrömhöz. Láttam, hogy a Gazda már betemette. Ez nem igazság, gondoltam, ez az én gödröm és újból el kezdtem ásni.  Sajnos nem vettem észre a Gazdát, aki az ajtóból figyelt. Megint mérges lett, megint megráncigálta a bundámat, s megint betemette a gödrömet.

• De Zsolt, hiszen ez egy kotorék! – mondta a Pannika.
• Én kotorék? Eddig Carmen voltam, s most kotorék lettem? Hát ez borzasztó. – fordult meg a fejemben.
• Kotorék, vagy nem kotorék, a virágágyásban ne ásson! – hallottam a Gazdát.
• De Te is tudod, hogy a Foxik ásni szokták a földet és ez természetes.
• Nálunk nem fogja, kifogok én rajta. – mondta a gazda és elment.

Kisvártatva egy flakonnal tért vissza és valamit öntött a volt gödrömre.

• A kutyák szaglása másként működik, mint a miénk. – mondta a gazda. Ami nekünk jó illatú, az lehet nekik, hogy ellenszenves. Nekik egy rothadó csont mennyei manna, de például a citrom illatát, utálják. Ezért most belocsolom egy kicsit a földet.

Nemsokára mindenki elfelejtett mindent, kivéve engem. Odamentem a tett helyszínére és szagolgatni kezdtem. Nagyon büdös volt a föld.

• Itt sem fogok ásni többé. – határoztam el.

 Délután a Gazda hívott magához. Úgy látszott már nem haragudott rám. Megint csak simogatott, s odahívott a murvás útra, s mutogatott valamire. A murván volt is valami, de nem olyan, mint a kis kavicsok, zöldes színe volt, mint a fűnek. Odamentem megszagoltam és megvizsgáltam, semmi. Nem mozdul, nincs szaga, hideg, nedves és enyhén szólva ronda. Mi a csuda lehet ez. Óvatosan megböktem az orrommal, de semmi. Élőlény ez egyáltalán, vagy mi a csuda. Miért hívott ide a Gazda, biztosan volt értelme, hogy valakit megismerhessek. De semmi. Na, én megyek, gondoltam. A Gazda is elment, otthagyva engem ezzel a nem is tudom mivel. Fütyülök az egészre, s elindultam. Biztonság kedvéért visszanéztem. Hát ez a valami ugrott egyet. Utána nem mozdult sokáig, majd megint ugrott egyet. Ennek fele sem tréfa gondoltam, s visszamentem. Megint nem mozdult, de büdös lett.

Undorító egy fajzat, de már megint olyan lett, mint egy kő.

Elkezdtem ugatni. Semmi válasz. Körbe futottam körülötte és ugattam folyamatosan, és a  lábacskámmal kapartam körülötte a murvát. Nem reagált az egészre. Közelebb mentem hozzá, de megérinteni nem akartam, mert nem volt szimpatikus.

• Hát mi sem leszünk barátok. – fordult meg a fejemben.
• Látod Carmen, ez a béka. – hallottam a Gazdát, aki egy szemétlapátra tette a békát is odavitte a fűre.

A béka elkezdett ugrálni a tó felé, megállt egy pillanatra és brekegett egyet, majd folytatta az útját.

 A hangja sem szép. – állapítottam meg. Nem csoda, hogy a Gazda sem nyúlt hozzá a kezével, mert ez egy különlegesen rút élőlény.

Te szereted a békát?

A gólyák nagyon szeretik. Furcsa ízlésük van. Ők meg is eszik a békákat. Lelkük rajta.

, s motoatni kezdtem. Nagyon büdös volt a vegyek róla szagmintát is. ne csak lássammár egy jó kis gödröt sikerült kikaparnom. Közben rendszeresen be